Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 10. szám - KRÓNIKA - Don Diego De Estrada: Bethlen Gábor udvarában

hasson neki, számot vetvén vele, hogy Magyarország nagy részén törökök közt kell utaznia, mígnem Erdélybe, a fejedelem lakóhelyére ér. Szerencsésen megérkezvén az utolsó velencei kikötőbe, Doza- rába [Zára], az éjszakát ott töltöttük, majd másnap továbbindultunk egy másik helységbe, amelynek a nevére már nem emlékszem. Onnan november 24-én indultunk tovább, s még ugyanazon a napon Clicébe [Kiissza] érkeztünk, mely város már török földön fekszik, a dalmát határ közelében; hatodnapra elértük a Zetina [Cetina] folyót; hetednapra a Buzublato [?] nevű óriás tavat; a nyolcadik napon Cupresbe [?], majd Baveffbe [?] értünk, a tizediken pedig Jajca városába, melyet két bővizű folyó, a Bervaz [Verbászj és a Pleva [Pliva] fog körül; s még ugyanazon nap délutánján megérkeztünk Banjalukába, Dalmácia Bosznia vagy Bosnyákország nevű tartományának térés fővárosába. A város utcái, mint Törökország többi városában is, szélesek és napfényesek; a fából épített házakat belül gazdagon kifaragják, a falakat mindenütt szabadon hagyván; különös és roppant érdekes házak ezek, melyeknek minden ajtaja faliszekrény módjára nyílik, középen díszesen faragott oszloppal. A tartomány kormányzója, akit ott szultánnak vagy basának hívnak, egy renegát szerzetes volt, annak előtte pedig egy igen szigorú rendnek papja, melyet most tapintatból nem nevezek meg; amikor pedig ez hírét vette, hogy egy spanyol érkezett a városba, tüstént magához hívatott bennünket, a követeket meg engem, hogy vacsoráznánk vele; s amikor némi csevegés után, ottani szokás szerint evéshez láttunk, előbb egy tál spanyol módra készített húsgombócot hoztak elénk, majd egy újabb, nagy tálon ürühúst; látván pedig csodálkozásomat, a basa így szólt hozzám: „Egyék kegyelmed, gyönyörűséges spanyol kezek készítették: miattuk cseréltem hitet és nemzetet.” Ezt mondván megparancsolta, hogy lépjen elénk a szakácsnő is, ami hihetetlen és szokatlan dolog volt. Bizony nem kis izgalommal vártam, hogy ím egy spanyol hölgyet lássak török ruhában; de álmélkodásom odalett, amikor megtudtam, hogy a hölgy mór leány, mégpedig egyike a legszebbeknek, akiket valaha is láttam. A basa elbeszélte nekünk szerelmük történetét, nem titkolván, hogy valamikor szerzetes-prédikátor volt; ám kalandjaikat elsorolni hosszú és külön történet volna: az üldöztetést, a börtönöket, az egyház kegyetlen szankcióit, a szultán kegyét, a lassú felkapaszkodást a hosszú ranglétrán; gyarapodását a javakban és fogyatkozását az erényben, tobzódását a bőségben s az élvezetekben, és végezetül mardosó lelkifurdalását és szüntelen elégedetlenkedéséi Négy napig voltunk a vendégei, s a negyedik napon, némi ajándék kíséretében, így szólt hozzám: „Ó, bárcsak kegyelmetekkel mehetnék, s itthagyhatnék mindent, amim csak van, hiszen itt barbárok között élek, akik semmiben sem ismernek sem mértéket, sem rendet; még az órát sem ismerik, miért is azt sem tudni itt, hogy mikor vagyon dél; még, annak sem tudják az idejét, hogy mikor kell a mecsetbe menniök, s csak akkor kezdenek gyülekezni ha egy fizetett ember fölmegy a templom tornyába, mely annak előtte keresztény templom volt, s egy fertályórán át óbégat lefelé!”

Elköszöntünk tőle, és még azon a napon, jóllehet már öreg este, elértük Gradiskát, ama nevezetes várost, melynek birtokáért oly sokáig s oly váltakozó szerencsével küzdött a szultán és a császár, mígnem végül, a kereszténység nem kis veszedelmére, végleg a szultán hatalmába került; s a Száván, ezen a bővizű folyón hajóra szállván áthajóztunk Cobaz [Kobas], Crado, Brot [Brod] és Roca [Roca] városokon. Emez utóbbi helységbe 25-én érkeztünk, karácsony napján, melyet nagy vidámsággal és szilaj italozással ünnepeltünk meg a hajón.

Még 25-én elértük Rumát; 28-án megérkeztünk Yapatuába [Nova Pazova], 29-én egész éjjel úton voltunk, hogy mielőbb átkeljünk a Dunán, mely jeles és nagy tekintélyű szerzők véleménye szerint a világ hatodik legnagyobb folyója; a legnagyobbnak ugyanis a Nílust tartják, mely Egyiptomban hét ágra szakadván, s hét szigetet képezvén ömlik a tengerbe; a második az Indus, amelyet Ezüst- folyónak is neveznek; a harmadik a Gangesz, mely Örményországot Mezopotámiától elválasztja; a negyedik a Tigris, Ázsia bővizű folyója, s az ötödik az Eufrátesz: e kettő folyja körül Babilóniát; a hatodik a Duna, melyről már szóltam volt, a hetedik pedig a Tajo, mely Lisszabonnál tizenöt mérföld- nyíre szélesedvén irdatlan mélységgel rohan a tengerbe. S bár mások azt tartják, hogy más folyók, mint például a Rhone Franciaországban, az Elba Németalföldön, a Cigno Ázsiában, a Jordán Palesztinában, s a Duero és a Guadalquivir Spanyolországban nagyobbak nála, ez nem egyéb mendemondánál, hiszen magam mindegyiket láttam, s bátran elmondhatom, hogy ez a legvadabb, a legmélyebb és a legszélesebb közülük. Hatalmas és tágas folyam ez, olyannyira, hogy ha az egyik feléről a túlpartra nézünk, szemünk mindenütt vizet lát, legfeljebb a szemközti part legszélső fáinak hegye látszik, ám azok oly parányinak tetszenek, mintha csak szőlőkarók volnának. A vize pedig oly zabolátlan és oly sebes sodrú, hogy hajónkat erős lovakkal kellett feljebb vontatni (pedig igen hatalmas volt ez a hajó, mivelhogy kicsikkel a Dunán nem boldogulni), hogy azután a szilaj hullámokra bocsátkozván a megfelelő helyen köthessünk ki szemközt. Bizony egy álló napon át sem tudtunk feljebb vergődni három hajóhossznál, a folyó kétharmadához érve pedig meg kellett állanunk egy szigetecskénél, mivel nagy hirtelenséggel irtózatos vihar lepett meg bennünket: sűrűn vert a zápor, bömbölt a szél, és már-már azt hittük, hogy elönt bennünket az ár, mivelhogy a folyó úgy megáradt, hogy kerékagyig ért már a víz, nem csekély riadalmunkra; nem telhetett hát le úgy az óév, hogy búcsúzóul még valamely nagyobb ijedséget ne hozott volna rám.

Végül nem kevés fáradsággal sikerült a folyó maradék harmadán is átkelnünk, s csak midőn megláttam, mely hatalmasak és magasak azok a fák, melyeket az imént csak szőlőkaróknak néztem, győ82