Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 10. szám - Jékely Zoltán: Szemtől-szemben az ötödik macedón légióval (elbeszélés)
zsinegén, csakugyan: mitől származhatott?... Elszórt cókmókjainkat még össze se kapdostuk, már dörgés dörgést követett s nyakunkon volt a forrócseppű, sustorgó, cikázó vihar. A folyót milliárd erőszakos vízgolyó-sorozat csapdosta, hátán a vad pászták csak úgy harsogtak, s egy szempillantás alatt mindenünnen márgás, iszapos esőié zúdult alá a magas partról. A kastély felé! — próbálta túlkiabálni az égzengést Májerkó s beugrott a sűrűbe. Bakcsi messzebb, jó néhány bokron túl cihelődött, nem hallhatta. Ahogy irányt keresve botorkáltunk a derékig érő fűben, egyszercsak alacsony, háttal félig földbe épített hajlék előtt találtuk magunkat. Olyan volt, mint valami pincegádor, vagy még inkább jégverem. Hirtelen eszeveszett csaholás, vonítás zendült bele a vihar évszázados fákat ríkató kórusába. Bármily iszonyú és hihetetlen is, leírom: a Kornis-kripta volt! Vasajtajának rácsa mögött megszámlálhatatlan eb nyüzsgött! Mihelyt észrevették, egymás hegyén-hátán tolakodtak a rács elé, s mint valami állatkerti majmok, nyüszítő, makogó hangon követeltek ennivalót, lábukat kunyorálón ki-kinyújtogatva. Az előtérben lerágott hatalmas csontok, marhafejek, patkós lószárcsontok hirdették egykori lakomájukat. A vedlett vakolaté, háromszögletű épület tetején, mállott kőkereszt alatt, két, rózsaszín márványba vésett, táncoló bakkecske szemű unikornis utánozta az éhségükben kétlábra emelkedő, pitiző kutyák mozdulatait: vígan táncoltak a márványtábla aranybetűs vésete alatt, mely a megsemmisülés poklának e tornácán nem kevesebbet hirdetett, mint: „NON OMNIS MORIAR”! A gyötrő látványtól kővémeredve, jó néhány percig tűrtük a zápor újabb rohamait s igyekeztünk e fertelmes rejtélyre elfogadható magyarázatot találni... Minthacsak e kutyákban — loncsos kuvaszok, tépett fülű komondorok, vedlett tacskók, korcs vizslák, kopók, örvös juhászok és gúvadtszemű pincsik — a nevezetes történelmi család lélekvándorlás útján kutyaformát öltött egyedeivel találkoztunk volna . . . Tán egy kiebrudalt prédikátor átka változtatta őket, odabent a mélyben, ahol a címeres koporsók korhadoznak, négylábú háziállatokká, hogy ítélet napjáig, vagy egy újabb transsubstantiatio pillanatáig, amikor majd a rozsdás kriptakalitkából madár vagy lepke alakjában kirepülhetnek, itt tengessék ocsmány életüket... Végre felülkerekedett bennünk a menekülés ösztöne s ólommá vált tagjainkat elhurcoltuk az átkozott kripta bűvköréből. Valami parancs, tán gyermekkori beidegzés emléke — kisfiú koromban, ha kellett testi épségem kockáztatása árán is kiszabadítottam a sintérszekér vinnyogó foglyait! — odapattan ott a rozsdás, összerágott, ebnyálas rács elé, s a drótot, mely szabadságuk porkolábja volt, eltávolítottam. — Alivandri! Menjetek isten hírével! — nógattam őket, s a nyomorultak vad ugra- bugrálással vágtak neki a szabadságnak, s hamarosan eltűntek a vizes sűrűségben . .. A szörnyű élmény hatásától kábultan, hideglelősen vágtunk neki a bozótnak, s néhány percnyi vergődés után ott találtuk magunkat egy kifordított sarkú, tátongó, óriási fakapu előtt. De Bakcsit hiába vártuk, kerestük. Kiáltozni, hahózni nem volt ajánlatos. Beletörődtünk: valahol végképp lemaradhatott, s talán egyenest az állomás felé üget. .. Felettünk gorombán csapkodott a szél egy megvakult manzardablakot; valahol egy ajtó nyikorgóit kétségbeesetten, s a zápor vize hörögve omlott ki a leszaggatott csatornák résein. Amerre csak tekintettünk, lesuvadt falrészek, összetört ajtószárnyak, kifordult belű, lábatlan székek és kerevetek, üvegcserép, matraccafatok, lószőrguban- cok, kettéhasított, sárbatiport régi könyvek és megperzselődött irománycsomók hevertek. 44 őszén istenítélet zajlott le itten: az a nép hajtotta végre, melyet valaha a katolikus 13
