Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 10. szám - Jékely Zoltán: Szemtől-szemben az ötödik macedón légióval (elbeszélés)

babonaság, gondoltam, s azért is a legvadabb helyet kerestem ki a Berekben. A nap szép csendesen telt, fogtam egynéhány szép halat — amikor egyszercsak, alkonyattájt, valami borzasztó hangot hallok a gyökerek közül, valami rekedt sírást-jajgatást. Bere- zeltem, mitagadás! Menekülni szeretnék, megragadom a drága botomat — nem ez a vacak volt, hanem egy fájin német gyártmány. Kezdem húzni, próbálom emelni, hát, uram-teremtőm, akkora rántást kapok, hogy a sapkám is leesik! A drága botot kirántják a kezemből, csak úgy repül, s mint a balta, süllyed a feneketlen mélységbe!... Hej, több se kellett nekem! Futottam onnét, mintha a szememet vették volna ki... Azóta se jutott eszembe, hogy Kornis-berek alá menjek halászni!

Borsódzó háttal, szinte gyermekes elfogódottsággal bámultunk Berekmérire. Története azonban, volt légyen bármily hajmeresztő is, nemhogy kedvünket szegte volna, de sőt, még jobban felcsigázott. Némely horgászoknak ugyanis a kirándulás, a bot, a horog, a hal csak ürügy valami közben kínálkozó nagyobb kalandra. S Berekméri rémhistóriájából most ezt a nagy kalandot orrontottuk meg.

— Most már csakazértis odamegyünk! Igaz? — szólalt meg mindnyájunk helyett a kövicsík-képű, szűkszemű Bakcsi, elegendő kalandregényt olvasott ahhoz, hogy csak így, s ne másként határozhasson. S mi többiek sem azért voltunk halászok, hogy kitérjünk egy ilyen, esetleg halakontúli élmény elől. Szaporán helyeseltünk tehát Bakcsinak, s a lapos zsebüveg ismét körbejárt. Berekméri azonban a leszavazottak sértettségével utasította vissza; meghúzódott az ablak sarkában s mordul hallgatott. Nemsokára le is szállt egy kicsi állomáson, s hórihorgas alakját elnyelte a folyó reggeli köde.

Ha nem négyen hallgatjuk rémálomba illő történetét, ki-ki azt hihette volna, hogy Berekméri a folyóparton öldöklő harcot vívó hóbortos vénkisasszonyokról csak álmodott ...

Végre megérkeztünk a szamosújvári állomásra. Lecihelődtünk s alapos útbaigazítta- tás után megindultunk a vasúti töltés- mentén a Kornis-bereknek nevezett part felé. Nemsokára valóban Istentől s embertől elhagyatott vadonba érkeztünk. Egy nyártölgy- és fűz-cserjével benőtt néhai szekérúton baktattunk-törtettünk, melynek két oldalán varjú- és csóka-hadak megszállta, fészkektől feketéllő hatalmas nyárfák és tölgyek dzsungeli fala emelkedett, a vízparti bozótok csalános, szederindás, keserűlapus aljnövényzetével. A folyó vonalát csak két le-s fel cserkésző hatalmas halászsas jelezte: a meder körölbelül 50 lépésre lehetett, túl az áthatolhatatlan sűrűségen. Keresgéltük a partig vezető ösvényt, de sehogyse találtuk. Egyszercsak balkézt kisebb emelkedés és tisztás mutatkozott, s rajta, jó futamodásnyira, hatalmas épületrom fehér-szürke foltjai rém lettek elő a sűrűségből. Közelünkben egykori sétány hivatalukat vesztett őrjeiként, két letördelt-kezű hatalmas női istenség mohás, zúzmós mészkőszobra.

— Az óriáskisasszonyok! — kiáltott fel fojtott hangon Májerkó, s hogy jobban szemügyre vehesse őket, többdioptriás szemüvegét orrán-fülén megrángatta, igazgatta.

Megborzongtam, mitagadás, s folyton a szobrokra meredve hátráltam odébb... Kettejük közül az volt ijesztőbb, amelyiknek a repkény még az arcát is befutotta... Valahonnan, tán a romokon is túlról, erős kutyaüvöltözés hallatszott. És bármily éktelen volt is a zűrzavaros ugatás, mégis bizonyos jóérzéssel töltött el, hisz ahol kutyák, ott emberek is vannak.

De ez a felismerés kevés volt ahhoz, hogy eloszoljon a két őrült bárónő hirtelen közénk ereszkedett árnya... Ezen az úton járhattak volt ők is halászni, ahol most mi, kései kollégáik baktatunk ... A szobrokat már elhagytuk, s mégis minduntalan körülnéztem: nem bukkan-e fel valamelyik százéves nyárfa mögül hórihorgas alakjuk?

Végre megleltük a kivezető ösvényt. Nagy kutya- és mezítlábas embernyomok keveredtek a hűvös, napot tán sohase látó homokban. S pár pillanat múlva megcsapott

10