Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 10. szám - Jékely Zoltán: Szemtől-szemben az ötödik macedón légióval (elbeszélés)
JÉKELY ZOLTÁN SZEMTŐL-SZEMBEN AZ ÖTÖDIK MACEDÓN LÉGIÓVAL A rémhistória fordulataiba belekábulva, a könyvelő kísértetidéző hangjától hideglelősen, a szobában szinte körülnézni se merve, sokáig szótlanul méregettük egymást. A kopottas kis könyvelő a szokottnál is sápadtabban, kiszáradt ajakkal, diákok vizsgautáni kétségei közt, lógó fővel üldögélt. Talán érezte, hogy élete sötét titkából a kelleténél többet tárt fel — s ez bántotta volna? Vagy csak a gyónással járó testi-lelki ener- gia-veszftés tette ily szontyolodottá? Orvos házigazdánk sorra járta poharainkat, töltögetett. Aztán felém fordult s gunyorosan így szólt: — Hiába lapítasz, most rajtad a sor! Vagy már annyira kiszakadtál közülünk, hogy a sorrend betartását magadra nézve nem tartod kötelezőnek? — Nincs is témája! — csipkelődött, szokása szerint, a pityókos műszerész. Szabadkozás és tiltakozás helyett csupán a faliórára mutattam: néhány perc meghozza a kísértetek startjának pillanatát, legfőbb ideje, hogy mi is startoljunk hazafelé... De az általános unszolás mégis arra késztetett, hogy gondolataimat egy bizonyos téma köré kristályosítsam. Ha már azzal vádolnak, hogy nem vagyok a régi, hadd tudják meg, mi az oka! Ha majd egyet-mást, alaposan kiszínezve, megvilágítottam, tán hajlandók lesznek megérteni és megbocsátani. — Jól van, ha mindenképp ragaszkodtok hozzá! De előrebocsátom, hosszadalmas leszek; töviről-hegyire szeretnék mindent elmondani. Hogy újabbkeletű, horgász- és horgászatellenes magatartásomat megértsétek, hallgassátok meg hát gyógyulásom, vagy ha jobban tetszik, árulóvá-válásom történetét! — Halljuk!... Nosza!... Mit tudsz mentségedre felhozni?... —s hasonló buzdítások hasogatták a dobhártyámat mindenfelől. Miután bátorságot kortyintottam, nekifohászkodtam palinódiámnak — az utolsó szó jogán — ez alkalmi vésztörvényszék előtt. — Amikor a hirtelen fordulatot előidéző élmény bekövetkezett, bizonyos mértékben már kész volt bennem a talaj. Egy eredménytelen, sivár horgászszezon közepén voltunk; a különféle hadinépek úgy kirobbantották a város határában a Szamos halait, hogy úgyszólván ikrájuk sem maradt. Nagy utakat kellett megtennünk tűző napon, mind feljebb s feljebb keresve régi szép márnáinkat, balinjainkat — de bizony megtörtént, hogy húsz kilométeres útról egy-két nyomorult, arasznyi halacskával, meg az ilyenkor kötelező mezei virágbokrétával tértünk haza. Ezek a kudarcok tettek egyre szerényebbé, odáig, hogy egyszercsak azon vettem észre magam, hogy káros, immár önveszélyes szenvedélyem a városi hidak alatt, kloákák bűzében ácsorgó szerencsétlenek közé sodort. Barátaim, ismerőseim a hídról nem egyszer kiabáltak rám, mintha így akartak volna halálos kábultságomból felriasztani. Több ízben megdobáltak holmi inasok; a lábam szörnyű belek közé keveredett a Vágóhíd alatt; vízbehányt abroncsokon, undorító kórházi gipsztörmeléken gázoltam, patkányok vágtattak el a lábam között; a velencei módra épült vízmenti házak árnyékszékablakából gyanús lével öntöttek nyakon —s mindezt három-négy hitvány paducért és márnácskáért szenvedtem el, mert horgomra több még itt, a halakat csalogató pöcegödrök és szennycsatornák tájékán sem akadt. A sok ocsmány bűztől és utálkozástól kezdődő epebaj tünetei 6
