Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 9. szám - SZEMLE - Görömbei András: Kis Pintér Imre: Helyzetjelentés

hogy egyértelműen szóljon hibákról, gyengeségekről, visszaesésekről, felemás megvalósulásokról is. Aligha van még egy kritika- és tanulmány- kötetünk, amelyikben ennyi megalapozott elmarasztaló, hibát feltáró ítélet van. Kritikai gyakorlatunk többnyire értékmutató jellegű, s hajlamosak vagyunk arra, hogy bíráló megjegyzéseinket is dicséretekbe göngyöljük. Kis Pintér Imre ebben nem marasztalható el: könyvének első írása mindjárt „unalmas könyveket” gyűjt össze, s egyértelműen szól: „A köznyelvben az unalmas könyv még nem jelent feltétlenül rossz könyvet; az én szóhasználatomban: igen.” Az életanyag és a mű összevetése íratja le vele más esetben a nem kevésbé egyértelmű ítéletet: „értelmezése szükségképpen hamis történeti perspektívába kerül", vagy „éppen az érvényes valóság maradt ki ment- hetelenül”, „sem gondolatilag, sem íróilag nem ura még annak a rendkívüli anyagnak, amit . . . fel tudott idézni”. Egy-egy pálya belső viszonyításaiban is gyakori a „visszaesés”, „visszalépés” megmutatása, vagy annak megállapítása, hogy az író előző könyvének „a legrosszabb lehetősége folytatódik” a másodikban. Kis Pintér Imre esztétikai gondolkodásának alaptétele az, hogy az „esztétikai érték emberszabású”, „mindig nekünk való”. Ennek a — nézetem szerint is lényeget fogalmazó — alapelvnek a következetes érvényesítését is egyetértéssel és rokonszenvvel figyeltem kötetében: Visszaadja az irodalom becsületét: létkérdéseinkben, a személyiség sorsának alakításában tudja fontosnak szerepét. Másfelől nézve pedig kiemelkedő értékeket reveláló életművek egy-egy részének megkérdőjelezését is lehetővé teszi, a differenciáltabb irodalomszemlélet jegyében. Egyszóval: az igazibb, mélyebb műértés, irodalomértés bizonyítékának tekintem azt, hogy a kiemelkedő értékek ezen a ponton sem tévesztik meg, ezen a ponton sem bírják hallgatásra a kritikust. Számomra például az adja meg a hitelét Juhász Ferenc költészetéről szóló esszéje rendkívül magasra értékelő minősítéseinek, hogy bevallja: a Gyermekdalokig már nem tudja követni a költőt, számot ad sokasodó kérdőjeleiről és arról az aggodalmáról is, hogy „a mindenség csillag-magasából könnyen eltörpülhetnek emberszabású gondjaink”. Hasonló példaként idézhetném Mészöly Miklósról szóló remek tanulmányát, mely e szuverén pálya sok-sok kitűnő értékének elemzése mellett azt is jelzi, hogy mely pontokon vannak erős fenntartásai, ugyancsak az emberszabású esztétika igénye alapján.

Esztétikai gondolkodásának, kritikusi karakterének hasonlóképpen rokonszenves vonása a morális szigorúság és a szemléleti nyitottság. Az előbbit példaszerűen jelzik az olyan művek bírálatai, amelyek komoly problémákat próbálnak elbagatellizálni vagy a szkepszisnek és cinizmusnak juttatnak bő teret. A kritikus emberi értékek iránti fogékonysága és igénye nyilatkozik meg ezek szigorú bírálatában: „végig hazardíroz — s mindannyiunknak fontos ügyekkel” — írja

Dobai regényéről, Hernádi Gyula könyvéből a játék komolyságát, Szentkuthy Orpheus-ából pedig az értékek elvesztésén érzett keserűséget hiányolja. Gondosan vigyáz arra, hogy minden művet a maga közegében, a mű által sugallt eszközökkel, szempontokkal minél teljesebben tárjon föl. Nincsenek előítéletei, egyazon magyarázó, megérteni igyekvő szenvedéllyel és odaadással elemzi Balázs József és Eszterházy Péter regényeit, Utassy József és Petri György költészetét. Nyitottsága mégsem vezet értékzavarokhoz. Néha ugyan túllendül, egy-egy tömör megállapítása alapján azt hihetnénk, elvéti a mértéket, de aztán az elmélyült szembesítés, elemzés helyre is állítja azt. „Esterházy Péter huszonhatévesen is kész, érett egyéniség, kirobbanó nyelvi képességekkel” — állapítja meg kinyilatkoztatásszerűen, szállnék vitába vele — a mondat első felét illetően —, de aztán a magam fenntartásait is megtalálom írásában, midőn azt olvasom, hogy az író „nem adja ki egész személyiségét, inkább elviszi a szöveget a színes poénok és a formai virtus irányába, és megszűrve, éterivé finomítva a tartalmakat, csak jelzésként vesz be súlyosabb életanyagot”, vagy a második könyvről szólva azt, hogy „szinte csak a „jaj”-t nem tudja egyedül Esterházy Péter Kosztolányi igazaiból”. Túlzónak érzem azt a megállapítását, hogy Petri György „nemzedékének alighanem legerősebb, mindenesetre leginkább bizonyított tehetsége” de amikor azt is szóvá teszi, hogy „sokszor túlzó, egyoldalú, olykor közhelyszerű, máskor aprólékosan, rossz értelemben prózai”, már látom, hogy nem aránytévesztésről van itt sem szó, talán inkább az új, a magyar irodalomban hagyománytalan vagy kevésbé gazdag hagyományú törekvések felfedezésének öröméről, s ez kelti bennem azt a benyomást, hogy a minősítés és az elemzés nincs egészen szinkronban.

Kis Pintér Imrének bevallott törekvése, hogy Füst Milánt gyökeresebben meghonosítsa a magyar szellemi életben, mint ahogy az irodalmi köztudatban él. Ezt a szándékát az motiválja, hogy véleménye szerint a magyar nyelven író, s a magyar kultúrában mindmáig eléggé meg nem gyökeresedett szellemek közül Füst Milán a legnagyobb formátumú egyéniség. Lehet, hogy ebben is igaza van, a Feleségem története bravúros elemzése nekem jobban tetszik, mint maga a regény. Füst Milán könyve nem győzött meg arról, hogy Störr kapitány figurája alkalmas olyan mély eszmék hordozására, mint amilyeneket az elemzés tulajdonít neki — lebilincselő érveléssel. Abból a kételyemből is megmaradt valami, hogy a regényben ütközik az életesség és a para- bolisztikus szándék, különösen a mellékfigurák vonatkozásában. Lehetséges, hogy téves az a gondolatom, miszerint Kis Pintér Imre lenyűgöző elemzése megemeli a regényt, az viszont bizonyos, hogy ő eléri a célját, mert írása a regény újraolvasására, újra átgondolására ösztönöz.

Kis Pintér Imre kritikusi munkájának kitüntető értéke az is, hogy nemzedéktársairól nemcsak

95