Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 9. szám - SZEMLE - Görömbei András: Kis Pintér Imre: Helyzetjelentés
tehén keveredik, hogy legyen valaki okos, a világ végét idéző, az elszaporodó legyek ellen is (Várakozás) — a közönséges, válogatatlan fogalmak, megsemmisítő hasonlatok használata a szigorú ítélkező helyzetében láttatja Csoórit. Az ítélkezés: felhívás. A tizedik este meglepetése, hogy a költő a mozgósítás érdekében kevésbé vigyáz a hangra, gyakran mer nyersen expresszív lenni, már-már adysan fölényes. Életet kíván, valószínűt, nyerset ő is, kérdése neki is a „mi élünk-e még?” — az élet hiánya kezd sajogni benne, vagy ahogy a Szóljon a csörgődob kiáltja: „Életet, zajt, sírást akarok egyszerre több időből”. A felejtés ellen, a közöny, a közömbösség ellen, „egy fennkölten züllő ország szemével farkasszemet nézve” szól egyik legjelentősebb verse, a Hó emléke. Már a kezdő mondat az Előszó Vörösmartyjának hangját üti meg, s a Mag hó alatt Adyjának reményét-hitét ellöki magától a félelem, a kétségbeesés, a hiábavaló élet víziójának feltámasztásával. A „mintha” kötőszónak s a létige feltételes módjának kiemelt szerephez juttatása, vissza-visszatérése csak nyomósítja a bizonytalanságérzetet, elmosódott vonalakat rajzol egy magatartás, egy sors köré. A megvalósult élettel szemben az elképzelt adhatna még esélyt a reményre. A csalódás azonban mélyebb annál, semminthogy bármi bátor személyes helytállás oszlatni tudná a közösségre néző egyén keserűségét. A metafora, a „kátédrális” vakolatának monoton hullása Ady víziójának hangulati aláfestése. Ady gyötrelmes jóslatainak valóra válása: a Nem csinálsz házat és A szétszóródás előtt lázképéé, a „még a Templomot se építettük föl” panaszáé. A tizedik este mély elkötelezettségű költeményei a közösséghez tartozásban, az egységóhajtásban gyökereznek, innen erejük, fényük. (Magvető) MÁRKUS BÉLA KIS PINTÉR IMRE: HELYZETJELENTÉS Kis Pintér Imre kultúrateremtő kritikus és irodalomtörténész. Kötetét jónéhányszor elolvasva megértem azt a bizonságot, melyet a vele készített interjúban figyelhettem meg: „Ösztönösen választottam a kritikusságot, talán mert a megértés iránti hajlam bennem az önkifejezés vágyánál valamelyest erősebbnek bizonyult. De soha nem éreztem — és ma sem érzek — rang-, érték-, netán érdekellentétet a két életforma között.” írónak tudja magát, a kritikusi pálya méltóságát vallja, s írásai bizonyítják: valóban nem kell feltétlenül rang- vagy értékkülönbséget tennünk a szépirodalmi művek és az azokat faggató, elemző, megítélő írások között. Minden jelentős művésznek, életműnek szuverén belső logikája, törvényszerűen épülő karaktere van. Kis Pintér Imre kritikáiban és tanulmányaiban egy gazdag kritikusi világkép következetes érvényesülése ragad meg, mert ennek szuverenitása folytán lenyűgöző biztonsággal ítélkezik és elemez. Könyvéből gazdagon bontakozik ki az az irodalomszemlélet, melynek egységét, karakterét leginkább a filozófiai, esztétikai elveknek és ismereteknek a közvetlen emberi valósággal, történelmi és társadalmi kihívással, élményanyaggal való szembesítése teremti meg. A művészet és az élet, az esztétikum és az ügyek sajátos, művészi harmóniájának igénye vezeti a kritikus ítélkezését. Jellegzetes kritikusi módszere az, hogy — szinte rekonstruálhatjuk kritikaírásának folyamatát — az alaposan áttanulmányozott, megértett mű legjellegzetesebbnek vélt vonását kiemeli, általánosan, esztétikaifilozófiai szinten meghatározza és jellemzi. így elemzi gazdag esztétikai, irodalomelméleti és filozófiai, lélektani ismeretei alapján a legkülönfélébb minősítő kategóriákat: az unalmast, a talányost, az ötletet, a groteszket, a játékot, a parabolát, a dokumentumszerűséget, a problematikus mű fogalmát stb. Ezek az általános jellemzések az elemzendő műről való ítélkezést vezetik be és árnyalják, mert rámutatnak az adott ismertető- jegy sokféle művészi lehetőségére és értelmére, egy-egy adott esztétikai minőség vagy jellegzetesség nyitottságára: arra, hogy korszakalkotó nagy mű is lehet bizonyos értelemben unalmas, a játékosság is teremthet katartikus művet, s a tragikum is válhat giccsé. A műnek általánosan és tágan tárgyalt jellegzetességét szembesíti aztán konkrétan a művel, a mű valóságanyagával, az élménynek egyedi esztétikai megformálásával, s ez a szembesítés már egyértelmű ítélkezés, hiszen arról ad számot, mennyire sikerült az írónak az élményanyagában és általa választott művészi jellegben immanensen bennerejlő adottságokkal, lehetőségekkel élnie. Az elemzés és értékelés éppen a kritikát indító tágas horizonttal, általános elvekkel való szembesítés folytán kiemeli, árnyaltan megmutatja a mű egyedi jellegzetességeit, tehát érzékletesen karakterizál is. Az abszolút értelemben vett értékelést ezen a ponton bővíti Kis Péter Imre a relatív, a viszonyításon alapuló minősítésekkel. Sohasem csak az adott művet elemzi és minősíti, hanem a szerző pályáját is, azt is mindig pontosan kijelöli, hogy a tárgyalt, bírált mű miképpen viszonyul a szerző eddigi munkáihoz. Hasonló élményanyagot feldolgozó más írók műveihez. Eme gazdag viszonyításokat egy szuverén módon esztétikai és világnézeti biztonsággal ítélkező személyiség végzi, akinek nem abszolutizált, de szerényen és határozottan vállalt értékrendje, értéktudata van, s aki önmagát vállalni bátor a legnagyobbakról szólva is. Ismeri a művészet természetrajzát, és ismeri azokat a fontos emberi ügyeket, közösségi gondokat, amelyeket számon lehet és kell kérni a művészeten is. Kis Pintér Imre értékeket megmutató és értékeket óvó kritikus. Minősítéseit mindig körültekintő elemzésre, bizonyításra alapozza, s az értékek feltétlen megbecsülése bátorítja föl arra, 94
