Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 9. szám - SZEMLE - Márkus Béla: Csoóri Sándor: A tizedik este

hoz való belső, lényegi tartozás helyzete, még ha e különös énkettőzésre, szerepjátszásra ott vannak is a feszültségoldó számvetés szavai:

s nem szomorít, hogy kárhozat ez: a halálomban megoszthatatlan leszek úgyis.

Árulkodó, hogy a szerelmen kívül a leggyakrabban a múlt — ritkán a jelen! —, a személyes múlt, a fiatalság kora az, aminek a megidézését a küzdelemről, harcról tanúskodó vagy esetleg háborús emlékeket felvillantó képre, metaforára bízza. Rét zúdul elő félrebillenő lepkékkel — talán a vadászrepülőgépekre asszociál a kép —, galamb készül kizuhanni az emlékezetben (Szóljon a csörgődob) — a „fáradt képzeletének nem kell messzire szállnia az időben, hogy a veszély tudatára ébresszen. Hogy hadszíntérnek lássa a tegnap, a múlt után a ma terepét is, ahol a „páncélos, mozgó hazugságok” ellen bármily dühödt harc hiábavalónak tetszhet (Azt mondja ez a vers), ám ahol a „megkésett tüntetés” mégiscsak állásfoglalás az őszinteség, az egyértelműség és a szegénység mellett (Megkésett tüntetés egy francia bányászvárosban).

E küzdelemáhitásban, harcrakészségben, a frontok tisztázásának szándékában nem csak egyetlen példa, nem csak Ady vezeti Csoórit. Meg nem nevezi, de ott tudja „újra és újra elvérző” ősei között a jó lovak s jó halálok vitézeit, Balassitól Zrínyin keresztül József Attiláig és Illyés Gyuláig, Nagy Lászlóig a küzdést, diszharmóniát kívánókat, az életet harcként értelmezőket, az igaz egész egyéniséget és emberséget ellentétekből fölépítőket (Földközelben). Másutt könyvekre céloz, melyekben a múlt századi hó megállás nélkül havazik (A sötétségből sötéten). Ismét másutt egyetlen jelzővel múltat s jelent kapcsol össze (Lámpák és öklök elé) — „megőszült háború”-ról beszél a vers, Vörösmarty Előszójának megőszült földjét és istenét emlékezetbe vésőn. S ha a kétségbeesésnek vörös- martys poklait nem járja is be a Csoóri-vers, A tizedik este kötet motívumaiban (és az esszékben, filmnovellákban) igenis meghatározóan jelenvaló, sugallóan jelentéses a „Most tél van és csend és hó és halál” gyötrelme. A „megromlott világ” képzete úgy tűnik fel már a nagy nyomatékú versindításban, hogy a „mit kell nekünk még elviselnünk, a kiéhezett jósok sem tudják” szokatlanul éles kijelentésének hangsúlya nem a setét eszmékkel viaskodó Vörösmartyt hívja elő az emlékezetből, hanem aki őt idézte meg „Hangzavart” kiáltó híres költeményében — a Bartók Illyés Gyulája beszélt ily szilajon, mint Csoóri az andalí- tás ellen, hogy nem kell az álharmónia, s hogy így „ne legyen béke, ne legyen derű”, és az ő állítmánya, az „elviseltünk” szegezte szembe a számvetés, a nyílt, a „más” beszéd mély emberi s közösségi igényét a hazugul szép énekekkel.

Gondtudatosító és bajvívó szerepében az ősökre, a költőelődökre mint támaszokra tekint a

művész, minden eddiginél erősebb eltökéltséggel, e vállalásban csapongást, ernyedtséget kevésbé engedve meg már magának. Á támaszra, az önerősítésre pedig roppant szüksége van — el kell tolnia magától a vádat, hogy „zúzmarás ripacs” volna, „ki tüntet s ágál”, ki örül tetszelegni az örökös csatázó vagy inkább csetepatézó szerepében (Megkívántam a bújdosást már). És a személyes életre rontó betegségek, a meg-meg- kísértő gyengülések ellen is védekeznie kell, a föl-föl riadó lelkiismeret is nyugtatást kér — a „Mindegy már, mi történt s hogyan történt” tudomásul vételével tekintene vissza a múltra, hogy magamagával ritkábban háborúzva nézhessen most már magasabbra is (Zörög éjjel a mák). E magasabbra nézés természetes következménye lehet a kicsi és kicsinyes dolgok figyelmen kívül rekedése — poétikai szempontból, hogy Csoórinak lényegében nincsenek apró-cseprő esetekhez, alkalmakhoz köthető versei, gyorsan és látványosan változó témái sincsenek. Terjeszkedése, életműépítése intenzív s nem extenzív jellegű, mélységi s nem szélességi tagolású. Ami viszont A tizedik este föltűnő újsága: a lexikális szóhasználatban és képben, metaforában is föllelhető hétköznapiság, karcosság, nyersesség, amelynek az a szerepe, hogy kihívjon, nemegyszer meghökkentsen. Finomabb és kevésbé eufé- misztikus árnyalatok különböztethetők meg az elvonatkoztatás fokozatai szerint. A „kémények, lombok és esti hírek / hiába tömörülnek” választékos humora az állítmány és az alanyok szokatlan egymásra vonatkoztatásából fakadhat, a jelentésében politikai természetű ige és a semleges hatású főnevek kapcsolódásából, ahol is külön hatáskeltő szerepe van annak, hogy a „kémények” és a „lombok” vonzásában az „esti hírek” eleve semlegesül (Délutáni kávé). Ugyancsak meglepő képzettársításra ad alkalmat önkéntesség és kényszerűség egymásba játszatásával a „pünkösdi seregszemlék napiparancsa” metaforája, ahol is a jelző áll kihívó szerepben: az egyházi ünnepet célozná s az egyszeri királyságot találná telibe (Lámpák és öklök elé). A magánéletre utaló a nem politikai, közéleti sugallatú-jelentésű metaforák között is bőven akadnak aztán telitalálatok. („Őrült muslinca-bandák hopszaszáznak a fejed fölött” — Vers két nőhöz, egyidőben). A nyersebb, frivolabb, itt-ott alpáribb, éppen ezért meghökkentőbb kifejezések, szókapcsolások is gyakoriak. Éppúgy a feszültségkeltést szolgálják tehát, éppúgy a megszokás ellen munkálnak, mint a végleteket egymásra vonatkoztató sorok, címek („nem illek hozzád, költészet, . . ./ . .. / egy- személyben nagyszűz és kurva”; Trágárság és ibolyatűz). Egy anyadisznónak egy vén, alkoholista szajhához való hasonlítása az undor fölkeltésével állít leleplező fénybe egy történelmi pillanatot (Zámolyi utcakép, 1952-ből); másutt a tetűknek is szól a hozsánna (Hozsánna, rózsák); amott a fölsikoltó fácánok törik meg a süket egyhangúság, a gaz csöndjét (Aszályos, bibliai év), emitt az újságolvasók közé kérődző

93