Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 9. szám - SZEMLE - Márkus Béla: Csoóri Sándor: A tizedik este

kai, a „kerti ünnepélyek elpuhult szavai”-val, az önmaguk végét kereső, körbe-körbejáró végtelen mondatokkal, a gondolattalansággal, a „farsangi műmosollyal” nyugtató-kábító újságok mint régpihenő imakönyvből kihulló rég-hervadt virágok hullnak itt alá. Az elmúlásba, feledésbe őket küldi el Elbocsátó, szép üzenettel Csoóri. Tetszhet úgy, egyszeri kapcsolódás ez, tán nem is szándékos, csupán egy ige bűvölte el a költőt, s hogy az eltökélt szerepben társát, barátját látja, ki „Ady halott szemeit készül / szemével fölszaggatni —” (Nagy László arcképe). Ahogy szaporodnak az Adyra rímelőszavak,sorok, úgy nő a bizonyosság: A tizedik este költője nagyon is tudatosan hagyatkozik a magyar Ugar írójára. Idéz tőle, hogy megidézhesse. Az Új versek nyitó darabjának fölényes elszántságára, a „Tiporjatok reám durván, gazul” kihívására a Hozsánna, rószák „támadjatok rám s marjatok vadul” vágya, a nyílt csatázás iránti sóhaja rímel. Már a „gazul” — „vadul” kísérteties összecsengése bizonyossá tehetné a Góg és Magóg fiára való utalást — a „hadd nyögjek én is halhatatlanul” kötőszava csak nyomósít- ja, minden groteszkségével együtt: Adv 5 oélda A még halálában is a vihar zsoltárait síró-nyüszítő vátesz. Ugyanakkor a Hozsánna, rózsák igazi testvérdarabja, a „kicsontozott beszéd”-ben, a zenében, a ritmusban visszahangzó őse mégis inkább a Sírni, sírni, sírni, főnévi és határozói igeneves páros rímeivel, magyaros kilenceseivel, kétsoros strófáival.

Szedelőzködjünk, vérünk elfolyt,

ami igaz volt: hasztalan volt,

ami élet volt s fájdalom volt,

az ég süket fülein átfolyt —

A nyitósorokban a tagadni múltat s megbánni mindent adys remegése lüktet. Csakúgy, mint a

Jobb lett volna magamat lánggal

etetnem s nem politikával------nagyon is tétova szentenciájában. És nem csupán a két vers szóhasználatában, formájában mutatható ki rokonság, de a jelentésében, sugallatában, atmoszférájában is. A költői én belső drámája a „szedelőzködjünk” felszólítása és a „hadd nyögjek” tragikomikus óhaja között feszül. Annak a magatartásnak, szerepvállalásnak a drámája él itt tovább, amelyiknek a jövője pedig, hogy — menynyire érzékletes az állítmány, mennyire nem egyetlen személyre, de egy fajta sorsára világító! — „kihal”.

A munkátlan, hűvös próféták ellenében, a megvénült, páncélos diplomaták ellenében, a sima beszédűek ellenében, az egykedvűek poros menetéből való kiszakadás reményében, a bátor őrültekhez csapódás, a törvénytelen dac mámorának igézetében alakul ki s fogalmazódik meg a költői szerepvállalás. Egyértelműbb, határozottabb és véglegesebb itt az önítélet is, mint a korábbi kötetekben — élesebben és keményebben rajzolódik ki a megjósolhatatlan, bizonytalan „másnap”- nak, „egy újabb szenvedésének magamagát bátran kiszolgáltató, a naponként más jajra fölkészült poéta önportréja. Látja magát a bújdosó ruhájában, a költészet agglegényeként, egy félretaposott élet szégyenével és dühével, látja a megkeseredettszökevények közül valónak; érzékeli, hogy kitaszított lett, hogy a világ, a fűk, fák, káprázatok világa, a faluvégeké, az ifjúság zöld estjeié — már nem fogadja vissza. A harmóniára, a természet összhangjára, az egyensúly természetességére vágyás sohasem azonos nála a békességóhajtással, az idilli nyugalom sóvárgásával, a csönd, a „kérődző” szemlélődés kívánásával. Nem az ellentéteket kiegyenlítő, kiegyensúlyozó erőket hiányolja — éppen hogy a kiélezőket, az ütközéseket nyílttá, megragadhatóvá, megélhetővé tevőket. Amikor nem csak az álmok, de a vasgolyók is tompák (Emberek, árnyak), amikor még a gyilkos golyó is ráérősen — hozzá: behavazottan — röpül az áldozat felé (Téli este), amikor a cselekvésnek aszályos évei jöttek el, a „féregnek való idők” (Aszályos, bibliai év), amikor semmi vér, semmi tűz az életben, amikor a tétlen várakozás a legbizonyosabb cselekvés, és ezért a béke jelképe is „csak egy kilúgozott galamb” lehet (Várakozás) — akkor igazán elementáris, ősi a vágy a harcra, a csörgődob kísérte küzdelemre: „Remegni, borzongani szeretnék / mint a meghajszolt lovak” (Szóljon a csörgödob). A hasonlat egyszerre kelti itt fel a pányvázott lelkek, létezések nyomasztó tehetetlenségérzetét s még inkább az Új s új lovat Adyjának mámorát, rohanó, nyargaló hevét.

Hogy harc az élet, A tizedik este költeményei nem csupán lexikai-nyelvtani értelemben jelentik ki — a képek, metaforák, hasonlatok is újra és újra küzdést, vereséget és győzelmet, kárhozatot és megdicsőülést sejtető-bizonyító feszültséggel telítődnek, miközben a képi szerkesztés a korábbi Csoórinál nagyobb fegyelmezettséggel és következetességgel marad meg az azonos-egynemű élménykörök és motívumok világában. Az egyik kép nem oldja ki a másik robbanó feszültségét, egymásra és egymásból épülésük a szűkösebb és szegényesebb asszociálást is megengedi az olvasónak. Gyürkőzést, „háborút üzenhet egy félszó vagy mosoly” (Vers, jóakaróimhoz); a szerelem is csupa harc, csupa vihar itt, vagy talán minden másnál nyilvánvalóbban az, a magánszféra miatt, hiszen a nyílt beszéd, az őszinte élet vágyát nem tompítják szükségszerűen langyos megfontolások, ostoba visszahőkölések, óvatoskodó buz- gólkodások. Hajtű „villámlik”, balta hasogatja a napsütést ebben a naponkénti halállal is megválthatatlan szerelemben, ahol a sóhaj is ragadozó, s ahol a kormoránok, egyenlítői vércsék, sasok mint Ady héjái vívják nászukat, járják a haláltáncot (Napi halálommal, A sötétségből sötéten stb.). A háborús riadókat idézi a szerelmes haja, ahogy elsötétít arcokat, ablakokat (A fésülkö. dő); ostromállapotot sejtet az egyszerre két nő

92