Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 9. szám - MŰHELY - Pomogáts Béla: Nyelv és történelem (Szabó T. Attila munkásságáról)

„aba” is, amely 1584-ben jelent meg az írásos erdélyi magyar nyelv szavai között. A „cafrang” ezzel szemben sávolyos vásznat jelent, egy 1823-ból származó perirat tanúsága szerint, mint ahogy finomabb, ingre, fehérneműre való vásznat jelent a „cinadof”. Ez utóbbi egy 1576-os kelengyelajstromban fordul először elő: „Vagyon egy fodornak való cinadof. Szál vonással varrott. Vagyon egy igen szép vékony cinadofon varrott keszkenyőcske, kamuka hímmel, ezüst fonallal császározott, Arannyal töltött, Selyemmel elegy Sodratlan Zsinór nélkül.” (A korabeli helyesírást persze mai ortográfiába tettük át!). És, ha arra kíváncsi valaki, hogy vajon mi légyen a „bácsház” (számadójuhász tanya), a „bádogvitorla’’ (szélkakas) vagy a „címet” (fajéh), a nyelvtörténeti tár erre is pontosan megfelel.

A szavak múltja és története nem pusztán nyelvtörténeti érdekű. A régi levelek, periratok, lajstromok és okmányok poros, sárgult lapjai nemcsak anyanyelvűnk történetét beszélik el, hanem népünk és művelődésünk múltbeli életét is. A szótörténeti tár úgy is olvasható, akár egy gazdag, kimeríthetetlen történelmi és művelődéstörténeti enciklopédia. Használati eszközök, művelődési formák, társadalmi szokások alakulásával ismerkedik az olvasó. A szótörténet köre kitágul, ahogy rálapozunk egy-egy fogalomra, és tárgytörténetté, művelődéstörténetté válik. A tények és adatok gazdagsága, a szerkesztő gondos munkája révén széles körű és látványos panoráma rajzolódik anyanyelvűnk szavai köré. Akarja tudni vajon valaki, hogy milyen kalandos múlt áll a bábjáték szelíd öröme mögött? Olvassa el a „báb" szó erdélyi történetét. 1582-ből való adattal találkozik, egy bírósági jegyzőkönyv lapjairól: „Berekszászi Lukács és Szabó Lőrinc vallják: láttuk a bábot, hogy egy kereszt módra csinált karóra öltöztették vala... Azt tudjuk, hogy bíró uram úgy eresztett el, hogy ha farsangoló asszonyokat vagy egyéb embereket találnánk ..Vagyis a farsangolás, a bábuk felöltöztetése szigorúan tilos lehetett, és a Kolozsvár város Törvénykezési Jegyzőkönyvében megörökített bírói kihallgatás a tiltott farsangi szertartások, pogány játékok után nyomozott.

Folytathatnók tovább. Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár első kötetei a régi magyar élet számtalan szokásának, kellékének történetét mondják el, ünnepekét és munkanapokét, a városét és a faluét. E kötetek igazolják, hogy az erdélyi magyar művelődés milyen gazdag volt a régi századok alatt. Hogy az erdélyi magyar város és falu tartalmas életet élt, kiterjedt gazdálkodást folytatott. Az ipar, a kereskedés, a bányászat és a földművelés hatalmas fejlődésen ment át, a kor európai színvonalán állott, annyi történelmi csapás között is. A szavak történetében ott van egy szorgalmas, munkába hajló, sorsával küzdő nép története is. Szavaink mögött ott a múlt, a mindennapi élet, a munka, a művelődés története. És ez a történet gyakran olyan, akár egy történelmi elbeszélés vagy regény. Egy-egy nagy múlttal és művelődéstörténeti háttérrel bíró szó, mint a búza vagy a bor adalékaiból szinte regényt lehetne írni. Nem tudom, elemezte-e valaki már a szótárnak, mint sajátos műformának az „epikáját”, hogy Arany János szavát használjam, „epikai hitelét”. Én az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár első kötetét mindenesetre úgy olvasgattam, mikor Bukarestben egy októberi napon Domokos Géza, a Kriterion kiadó igazgatója a kezembe nyomta, mint egy történelmi regényt. Lehúztam a szálloda ablakán a redőnyt, kint zajlott a belvárosi forgalom, az idegen zsibongás az ablak alatt, én meg elmerültem abban a regényes világban, amit az „aranykösöntyű”, az „aranygyűrű" és az „aranygyűrűs komornyik” története jelent.

85