Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 9. szám - MŰHELY - Pomogáts Béla: Nyelv és történelem (Szabó T. Attila munkásságáról)
POMOGÁTS BÉLA NYELV ÉS TÖRTÉNELEM Szabó T. Attila munkásságáról (Kolozsvári látogatás) 1977 szeptemberében a Magyar Televízió forgatócsoportjával Kolozsvárott jártam, hogy Szabó T. Attilával, a kolozsvári egyetem nyugdíjas nyelvész professzorával készítsünk beszélgetést. Nem sokkal korábban jelent meg hatalmas munkája: az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár első kötete, s választotta meg tiszteleti tagjának a Magyar Tudományos Akadémia. Előző este barátom, Beke György lakásán találkoztam vele; rögzítettük a felvételre kerülő beszélgetés tervezetét. Másnap már a tévés munkacsoporttal jelentkeztem nála, hamarosan gépek, lámpák és huzalok töltötték meg az apró lakást. A kolozsvári nyelvész a györgyfalvi negyedben épült „blokkok” egyikében lakik, dolgozószobáját szinte betölti hatalmas íróasztala, a felvevőgépnek már csak az ajtóban maradt helye. Az íróasztal mögött könyvespolc, a szoba teljes hosszában, rajta nyelvészeti kézikönyvek, szakmunkák, s az erdélyi magyar írók könyvei. A felső sorban pedig katonás rendben álló dobozok. Ilyen dobozok sorakoztak az előszobát félig elfoglaló polcokon is. Bennük két hatalmas gyűjtemény: az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár és az Erdélyi Helynévtörténeti Adattár anyaga. Magától születik a gondolat: máshol (szerencsésebb kultúrákban) egész intézmény foglalkozna ezzel a tudományos gyűjteménnyel, szaporítaná, őrizné és rendezné a páratlanul gazdag anyagot. Jelen esetben egy házgyári épület kétszobás lakása és egyetlen tudós tehetsége, elszánása pótolja az intézményes kereteket. A tudományos munka romantikus fényben álló hőskora elevenedik meg a szemünk előtt, midőn valakinek a személyes áldozata teremtett szellemi életet és intézményeket. Midőn egy vidéki udvarházba szorult literátor levelező buzgalma élesztette a magyar szellemi élet lángját, s egy nemzete sorsát megfordítani vágyó huszárkapitány alapított akadémiát. Kazinczyra és Széchenyire gondoltam az imént. A nemzetiségi létben élő magyar tudós vagy éppen író nem egészen jogtalanul láthatja bennük példaképeit. Neki is elszántságra és áldozatosságra van szüksége, ha véghez akarja vinni azt a munkát, amelyre vállalkozott, amely meggyőződése szerint a körülötte élő emberek, a nemzetiségi közösség alapvető szellemi érdekeit elégíti ki. A meglevő tudományos intézmények csak részben képesek a maguk szervezett keretei között elvégezni ezeket a feladatokat. Hiszen hol van az a nyelvészeti kutató intézet, amely például az erdélyi magyar nyelv történetét vagy éppen az erdélyi helynevek eredetét dolgozná fel? S hol az a tudományos testület, amely megbízást adna ennek a széles körű kutató munkának a módszeres elvégzésére? A nemzetiségi sorsban élő tudósnak ezt magának kell vállalnia, elvégeznie. így tölti be életét egyetlen nagy tudományos feladat, amely már nem csak feladat, sokkal inkább nemes hivatás és minden mozdulaton átsugárzó szenvedély. És így lesz dolgozószobájából, egész lakásából kutató műhely, hogy végül falait elborítsák a cédulákat őrző papírdobozok. Szabó T. Attila életének színhelye maga figyelmeztető: a nemzetiségi tudós nehéz küldetésére utal. (Címszó egy képzeletbeli lexikonból) Szabó T. Attila 1906. január 12-én a Nagy- küküllői megyei Fehéregyházán született, a történelmi csatamező közelében, ahol Petőfi Sándor örökre elveszett. (A községnek 1910-ben 444 magyar, 1194 román és 188 német lakosa volt.) Tanulmányait a kolozsvári református kollégiumban, majd a kolozsvári egyetemen és református teológián végezte. Filozófiával, egyháztörténettel és 80
