Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 9. szám - MŰHELY - Kis Pintér Imre: „Káromlom az összes isteneket” (Szempontok Szilágyi Domokoshoz)

végletes ellehetetlenülésének a létérzésével viaskodik. Az osztályokat és népeket, már-már az egész emberiséget szabadságából és életjogából kisemmiző személytelen hatalom, intézményesített magány — jól ismert — rémképeivel: „itt élsz/ — hát élsz-e mondd —/felsőbbrendű szögesdrótok között/ őrtornyokból felsőbbrendű gépfegyverek vigyázzák lépteid/és felsőbbrendű vérebek vicsorítják rád ínyükett / neved nincs/ tárgy vagy csupán/ karodon a leltári szám —Mégis az első könyvek elidegenültség- érzése még nem teljes. Szilágyi szentül bízik abban, hogy az ijesztő tények mögött a történelem szelleme jótékonyan munkál, és így bármi fölismert igazság csak őt segítheti. Ezért is kényszeríti magát a tárgyilagosságra, hogy „hű maradjak, józan és fegyelmezett”, fürkészi a romantikus magatartásokkal leszámoló öntudat, a „megrendeltként szabadnak lenni” biztos pozícióit. Érvet kovácsolva a „viszonylagos boldogságból”, a mindennapok apró örömeiből is — „pedig ugy-e, szép volt ez a dög élet, a hűtlen, a drága, a piszkos” — evilági reményhez, „égiekkel játszó földi tünemény”-hez fohászkodik.

Meglehet persze, hogy az induló költő szemléletét csak a későbbi logika kérlelhetet- lensége láttatja ennyire egynemű minőségnek. Szüntelen íráskényszerben, sokféle ballasztot, hordalékot, görcsösséget is görgetve veszi birtokba Szilágyi is a maga elrendelt útját. Tájékozódása bizonytalanságairól nem egyszer épp programosságuk árulkodik. Alig is volt még jelentékeny magyar költő, ki a világ (és művészet) ennyiféle csábításainak engedett: mindig lázban és szinte mindenre fogékonyan élt; költészete csupa megkezdett és félbehagyott kísérletezés is. Elemzői szívesen sorolják, mert hálás téma, hogy hányféle hatást, hagyományt dolgozott föl. Mindenevő volt, az archaikus népi bűvölőktől és zsoltároktól kezdve habzsolta a klasszikusokat és a moderneket, magyart és másnyelvűt, festészetet és kivált a zenét. . . Ellentétükkel együtt kapta a képességeket: a túlzó esztéta érzékenységet, a mámor szomját a pogány vagabundos életörömmel, valóságérzéket és a kifinomult fogalmi gondolkodást, a magyarság erkölcsi képviseletét és a világpolgár fölényét. Gazdagsága tehát egyfelől a bőség zavara, másfelől viszont joggal vélhette azt garanciának a jövőre: a tartalmas élet, a szellemértékek társadalmi megvalósíthatósága zálogaként. Végülis évezredek kultúráját tudta maga mögött, az értelem kikezdhetetlen eszményére alapozottat: Európát. Ódát ír hozzá: ,, — ó, Európa, légy otthonom, / te lobogj minden szavamon, . .

(„ ... NEM ILLIK A PANASZKODÁS, / KÖLTŐI KOTKODÁCS”)

A dolgok összefüggenek: Szilágyi világmegváltó akarata komolyságát a csalódásélmény keserűsége, ennek intenzitása fedezi. Akit már elcsábított az élet, csak az akarhatja a világot is magához hasonlítani. S csak akiben az életnek ilyen elemi szenvedélye lobog, aki kizárólag életre szánta magát, csak az sérelmezheti ennyire a halált is, hogy indulatát semmi művészet, filozófia vagy narkotikum nem enyhítheti. Hol van ekkor már Bartók árvaságának boldogító vigasza, a költő új bizonyossága fényében Európa legjobb szellemeit egy lidércálom őrült forgatagának festi: „menjetek vissza! föld alá!/ trágyázni tovább a talajt!/Mit akartok? őrült bagázs!/hisz ez a világ semmitek ... hisz arany helyett ólmot ad,/ mustárgázt, ciánhidrogént..Kijelölve köztük immár önmagának is a végleges helyet: egyszerre az emberiségjavító évezredes téveszme rabjaként és eretnekeként: „vonítok én is teveled/a csillagzó egek alatt.” Szilágyi Domokos most is összes következményeivel együtt vállalja föl a végzetes patthelyzetet — érezze bár úgy, hogy: „kihalt a menny, aj, ki a pokol, jaj, kiittuk a tengert, végtelen a part, ..— mondanám: fenékig kiissza a méregpoharat. Ettől kezdve a kétségbeesésnek ez a hősi gesztusa szervezi nagyszabásúvá és egyedülállóan szuverénné költészetét irodalmunkban. Sorsa lesz az egyre gyorsuló ámokfutás egy tenyérnyi körön, vagy (saját

76