Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 9. szám - MŰHELY - Kis Pintér Imre: „Káromlom az összes isteneket” (Szempontok Szilágyi Domokoshoz)

hasonlatával) a robbanásig fűtött mozdony veszteglése valamely világvégi „vakvágányon”. Az „ideiglenes mindörökké”, a „két part között, én, kikötöttem”, a „se halni, se lenni” különös, végső állapota.

A patthelyzet attól patthelyzet, hogy lehet ugyan lépni, de csak rosszat; a költő választhat, de csak hamis alternatívák között. Szilágyi ráadásul azt is világosan látja, hogy jórészt önmaga idézte fejére a bajt („Balekség díját /megnyertem. / Ostobaságét / én, marha./ Lettem ilyen kész —/akarva” stb.), mert lehetetlenre vállalkozott. „Vagy engem találtak ki rosszul vagy a világot” — nyomatékosítja Don Quijote-maszkban esendőségét, hogy bűn volt a világot és önmagát ennyire komolyan vennie. Mégis, bármennyire eluralkodik szívében a szkepszis, a két fő dologban kitart eddigi meggyőződése mellett: hogy a világból, a történelemből (cselekvésből) kilépni nem lehet, mert valósága közvetlenül meghatároz minden tudatot. Másrészt, továbbra sem kívánja áltatni magát. Ám ha a világ eredendően rossz, akkor ez a két elv egymás ellen fordul, akkor minden igazság vád lesz önnön léte ellen is, akkor vagy hazudnia kell, vagy önmaga alatt vágnia áfát. A kör bezárult, az elidegenültség objektíve teljes: a személyiségnek a tartalmatlan lét vagy az önpusztítás között lehetséges és muszáj választania. A tudat önmagába mar, kétségbevonja saját egzisztenciáját. A bűvös körből nincs menekvés, hiába a sóhaj: „Könnyező-csillag-szem-bárány a késtől: / félek a sajgó megismeréstől” — nincs hatalma változtatni: „ . . . agyam e rongy, ez a gané/miért, hogy őröl folyvást-folyton”.

Szilágyi mindazonáltal persze minden elképzelhető módon megpróbál kitörni börtönéből. Legkézenfekvőbb — kezdettől adott — esélye az irónia negatív szabadsága: innen a Szilágyi-vers fő törekvése a dilemma lefokozása, a világ ironikus eljelentéktele- nítése. Az irónia távolságot teremt alany és tárgy között, noha csak viszonylagosát, de végülis ez a groteszk játék hozza létre — fémjelzi — e költészet jellegzetes hangvételét. Szilágyi az álszent és értéktelen világot leleplező komikum számtalan árnyalatát és fogását ismeri: a minden emelkedett, „költői” stílből kizökkentő (olykor durva) közbeszéd-fordulatoktól a szavakat kifacsaró, rím- és szójátékokba bonyolódó-fogóz- kodó, virtuóz nyelvi leleményekig. Lényegük a mindent — önmagát is — újra és újra megkérdőjelező, szarkasztikusán is szeretetteljes öngúny, amely a költő létproblémájától kapja hatásfokát: a játék vérre megy.

(„BEPÖRÖLNI A LÉTET AZ ELMÚLÁSÉRT”)

Kántor Lajos a játékot egyenesen kulcsszóként alkalmazza Szilágyi Domokos poézisé- re: játék a hittel, sorssal, költészettel és szintézissel, végül a halállal — tárgyai szerint korszakolja az életművet. Bővíthetném a sort, a valóságnak elkötelezett költő azonban az ironikus szemléletben sem lelhet kiutat, megnyugvást, sőt még ez is bumerángként rá visszaüt. Végülis „eszme nélkül értelmetlen az értelem és eszmény nélkül világtalan a világ” — s az intellektus görcsét csak a kívülről, a világ felől érkező pozitív eszmény segíthetné feloldani, ám ott Szilágyi emberhez méltó cél, hit helyett továbbra is csak passzívákat talál, s így ugyanazt az értékhiányt kétfelől is meg kell fogalmaznia: 1. „Ah, a Világ! Rohadt dolog. / Nem érdemli meg az Igét. Engem se.” és 2. „Az igét — az Igét elfeledtem. És most már nincs bocsánat.” A második megállapítást az tölti meg sokszoros kínnal, hogy a költőnek nincs se joga, se létalapja magát a világnál többre tartani, hiszen — hangzik osztinátóként —: „mégiscsak ti, ti vagytok én”. És hiába van ekkor már Szilágyi is tisztában azzal, hogy az efféle azonosság ontológiai paradoxon, a legjobb esetben is ideiglenes költői metafora; lévén a világ végtelen,az egyén meg véges — következtetése mégsem cáfolható. Akkor pedig a világ jelentéktelenségében az őt eljelentéktelenítő is osztozik. Hiszen ha létezhetne tudat a valóságától függetlenül is, ha

77