Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 9. szám - VALÓ VILÁG - Varga Csaba: Baj-gyűjtemény (befejező rész)
mindenki villanyszerelőnek tart, hiszen az a szakmám. Pedig egy tanár ezzel állt fel előadásom után: végre hallottam egy magfizikai előadást!” 3. Melyik csillagásznak nem az a vágya, hogy nagy — tehát többre képes — távcsöve legyen, különösen akkor, ha nemhivatásos csillagász és nem dolgozhat a profi távcsövekkel? „Tudtam, Halason kell egy csillagvizsgáló. A kupolát először a művelődési ház tornyába akartam beépíteni, de az állítólag nem bírta volna el. Gondoltam a városi tanács épületének tornyára is, de az sem volt alkalmas, nem beszélve a galambokról ... Aztán azt terveztem, hogy valamelyik nyilvános parkban építem fel, de ebbe nem mentek bele az illetékesek. Nem segítettek. Maradt a lehetséges megoldás: megépítem a saját kertemben, a város szélén, természetesen a saját pénzemből, de nemcsak magamnak! Öt éve kezdtem el, ma már nem fognék bele. Az épület kétszintes, alul a fotólabor, felül a kupola és alatta öt távcső. Még egy automata követőt szeretnék csinálni — eddig 67 ezer forintban van benne, de legalább 15 ezer kellene még. A gyárból kiselejtezett anyagokat kaptam, s a kupolát a Fémmunkás szocialista brigádjai segítettek elkészíteni. Nincs ember, aki ilyet magának csinál, így akit érdekel, azt szívesen látom. Persze ez a vizsgáló nem elsősorban bemutató hely lesz, hiszen ez a műszer már alkalmas tudományos megfigyelésre. 4. CSICSA-tagság. A rövidítés könnyen megfejthető: a csillagászok családja. Naiv, romantikus elképzelés? A mai világban lehetetlen ez?” „A CSICSÁ-t én alapítottam meg, meghívtam a tagokat Halasra is, a MÁV-szállodában aludtak, s pacalt kaptak vacsorára ... Mi ebben a jó? Mindenütt van ismerősöm az országban, egymásnak minden segítséget megadunk. Én eddig bármit kértem — például térképet — rögtön küldtek mindenhonnan. Közösség ez az országban; érezzük: kötelező egymásnak segíteni. Mintha testvérek lennénk — ezt sehol máshol nem találtam meg. Mindenki tudja itt, hol a helye. Ha együtt vagyunk, együtt megyünk; tudjuk, hova tartozunk. Vidéken nincs más hasonló társaság, jó ez, mert nemcsak magam alatt hajtom a vizet. . .” Megint egy kitérő: A rossz — avagy jó — nyelvek szerint van egy olyan város hazánkban, ahol a nemzetközi gyorsvonat néhány percet „ok nélkül” vesztegelt, mert a kiváló ismeretterjesztő csillagász nem bírta abbahagyni előadását, erre kiszóltak telefonon a pályaudvarra, hogy a gyorsvonat várjon egy kicsit, amíg a csillagász odaér. A vonat békésen várakozott — ami abszolút szabálytalan, de én rendjénvalónak találom, hiszen a négy-öt perces késést könnyű behozni. Az az egészséges világ, ahol jó ügy érdekében a szabályok áthághatók. A történet többféleképpen értelmezhető, nehéz érvényesen eldönteni, hogy melyik értelmezés a leghitelesebb. B. István magatartása egyfajta reakció arra, hogy a munka nem kielégítő, a mindennapok unalmasak, s voltaképpen nem történik semmi. Még mindig jobb vidéki — sőt: amatőr — tudósnak lenni, intézmény nélkül vagy mini-intézménnyel, mint vidéki gyárban szakmunkásként többnyire rutinmunkát végezni. Elégedetlenség ez a meglévővel, s új lehetőség keresése. A reakció értelmezhető az önképzés diadalának, egy ember önátalakítási sikerének vagy „csak” az átlagosnál nagyobb szellemi, s szervezői erőfeszítésnek, bár az indulás pillanatában a dilettantizmus fenyegethette, de ezt a veszélyt is legyőzte. Az eredmény: a semmiből kezdve — látszólag kisszerű próbálkozásokon is keresztül — eljutott a szellemi magaslatokra, miközben tudós ismeretterjesztővé is vált. Lehet ez persze ösztönös válasz is a ki sem mondott problémákra, ami persze annyiban egyáltalán nem ösztönös, hogy nagyon is valóságos, bár különös lehetőséggel élt, amit egy országos intézmény, az Uránia csillagvizsgáló támogatott. Ha ez a legreálisabb minősítés, akkor B. István a felkínált különösséggel élni tudó ember. Az amatőr csillagásszá válás ugyanakkor felfogható kultúrába menekülésként, ami általában kifejezi a napi munka kisdedségét, avagy elidegenedettségét, valamint azt, hogy 42
