Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 9. szám - VALÓ VILÁG - Varga Csaba: Baj-gyűjtemény (befejező rész)

a városi színház — ma mozi: — épületében. Úgy hiszem, ez merész beszéd volt, ilyen hangzott el, hogy ezt a háborút elvesztettük, vagy romlott a társadalmunk. Azért beszélhettem így, mert mögöttem állt az egyház, meg a város katonai parancsnoka is. „Semmi közünk ehhez a háborúhoz!” — mondtam.

A keresztény ifjúsági egylet nyitotta még nagyobbra előttem a világot, ott tanultam meg, hogy a hit nem vezénylés kérdése. Az egyletben majdnem szabadon azt csináltunk, amit akartunk. Komoly könyvtár sem hiányzott, s nyaranta tábort szerveztünk, ahol főleg a hittel foglalkoztunk, de ott ismertem meg a népi írókat, s József Attila verseit. Veres Péter bácsi is járt Halason, Sinkával együtt, valamilyen műsorban szólaltak fel. Az egylet tagjai aztán megszervezték a népi írók műveiből a könyvnapokat. Az nagyon megdöbbentett, ahogy Veres Péter, Szabó Pál, Darvas József ábrázolta az életvalóságot; kezdett kinyílni a szemem.

Iskoláim után visszakerültem apámhoz, akinél ugyanúgy végig kellett mennem mindenen, mint az iskolában. Voltam kondás, kocsis, s így tovább...; együtt főztünk, együtt ettünk a munkásokkal, természetesen. A munka tehát ugyanaz volt, mi sem álltunk ki a sorból, csak lakásunk különbözött mélységesen a parasztok lakásaitól. A mezőgazdaságban a dán modell9 lebegett a szemem előtt — a belterjes mezőgazdaság modellje. Gépszövetkezetet alakítottam, ami 44-től kezdve 1950-ig működött, célja az volt, hogy megkönnyítse a termelést, borzasztóan bántott a parasztság kiszolgáltatottsága. Amit elképzeltem, az szövetkezet: az értékesítésig minden közösen történt. Tíz családdal indultunk, a végén 12—14 család dolgozott együtt. Aztán az egésznek vége szakadt, áthelyezéssel kerültem Pestre egy mezőgazdasági gépkísérlethez. Lassan harminc éve vagyok ott, közben elvégeztem a közgazdasági egyetemet.”

A Kiskunhalas című monográfiát végigolvastam, azért is, hogy minél többet tudjak meg a negyvenes évek első (s második) feléről. Ám a konkrét eseményekről szinte semmi nincs benne, kivéve a szociáldemokrata párt történetének vázlatát, csakhogy e párt szerepét valószínűleg nagyon eltúlozzák a szerzők. Talán utalnom sem kellene arra, hogy a kor sematikus képe mögött tagolt, sokszínű, változatos — és még sok meglepetést ígérő — történelem húzódik meg. Ez az interjú is jelzi, hogy egy jómódú család fia milyen utat járhatott be: a háború ellen agitál, népfőiskolát, majd gépszövetkezetet (végül — amint ez majd kiderül — temetőmentést) szervez. A negyvenes években a meglevő társadalmi-politikai kereteket ügyesen használtaki. Utólag például bírálhatjuk szellemiségének soviniszta vonásait, de akkor és ott elszakadhatott-e valaki jobban az adott állapotoktól és a korszak értékrendjétől?

Halason a hetvenes években kisebb vihar támadt a temető, a református temető fel- dúlása miatt. Ha a város vezetői erről hallanak — idegesek?, ha a helyi lakosok — már csak legyintenek? Igazságot tenni szinte lehetetlen, a tanulságok azonban figyel- meztetőek. Mi is történt? „A temetőbe öt éve temettem apámat, három éve nővéremet. Ez a kun temető ráadásul kétszáz éves, jelentős kultúrtörténeti emlék. Amikor meghallottam, hogy szanálják, levelet írtam a tanácselnöknek, hogy nem értek egyet a döntéssel. Azt a választ kaptam, hogy nincs mese, a fejlődésnek nem lehet akadálya, sőt nemcsak a temető egy részét, hanem az egészet szanálni fogják. Arra hivatkoztak, hogy azért van erre szükség, mert oda lakótelepet építenek, s ezzel megspórolják a közművesítés költségeit. Ezután indult a háborúság, négyszázvalahány aláírással tiltakozó levelet küldtünk többfelé, az ügy eljutott az Elnöki Tanácshoz, a pártközpontba. Sajtóvita is kezdődött.10 Annyit értünk el csak, hogy akkor már arról beszéltek: a temetőnek mindössze egy részét szanálják. Szanálták is. Mintegy ezer halottat vittek el, nyolcvankét sírkövet döntöttek le. A halasi múzeum ugyan összeírta, hogy huszonhat sírt kellene megtartani, mert azokban a város, sőt nemcsak a város jelentős sze35