Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 9. szám - VALÓ VILÁG - Varga Csaba: Baj-gyűjtemény (befejező rész)
Két, sikerre érdemes tanítvány A halasi gimnáziumban végzett diákok közül kettőt szólaltatok meg; olyanokat, akiket a helyi közvélemény — pontosabban az ezt pótló értelmiségi-vezetői kör — sikeresnek vagy sikerre érdemesnek könyvel el. Ez a város az elmúlt évtizedekben nem indított útnak olyan költőt, aki országos hírnévre tett volna szert. Kivétel egy fiatal bölcsész (R. B.), aki a hetvenes évek elején a fiatal költők között ismertté vált, de azóta szinte semmit nem hallani róla. Tőle ilyesmiket kérdeztem: A halasi indíttatás, a helyi gimnázium mit segített, mit ártott? Költői pályád elakadását mennyire okozta a gimnázium szelleme, nevelése? „Szüleim a gimnáziumi években arra presszionáltak, hogy orvos legyek. Ronda jó tanuló voltam, biológiából is, mehettem volna orvosnak is. Persze mondogatták: az orvosi pálya az igazi, ott lehet sokat keresni. Amikor bölcsésznek jelentkeztem, a presztízsemből jelentősen leadtam. Az osztályból később többen orvosok lettek, olyanok is, akik a futottak még kategóriába tartoztak. Én tizenhárom évesen rájöttem: tudok verset írni, de csak az egyetemen döbbentem rá, hogy hátrányos helyzetben vagyok, mert nem ismerem a személyiség és a kultúra viszonyát. Irtózatosan nagyképú'nek látszottam, s irtóztam minden modernségtől, mint ördög a tömjénfüsttől. A halasi gimnázium hátránya: én mindig csak válaszoltam az előre feladott kérdésekre. Fogalmam sem volt arról, ha a jó kérdéseket nem teszik fel, vagy nem nekem teszik fel, hogyan kell kigürcölni a válaszadás lehetőségét. Csak azt írtam meg, amit megrendeltek; ez bizonyos. A versírás annyi volt, hogy ügyeletes toliforgatóként a leckét megoldottam. Mindig a konkrét közeg — később a szegedi egyetem — rendelt, amit én teljesítettem. Azt, hogy a költészethez személyiség kell, később tanultam meg. Halason így a versírás: közéleti tevékenység volt, s ezt ugyanolyan jól megcsináltam, mint a többi leckét. Amit elértem: az jó, iparos terméknek számított, noha a formai tudásom nem hiányzott, csak éppen nem volt önálló személyiségem. Ma már borzasztóan szégyellem a halasi verseimet — a hivatalosnak feltüntetett vélemények versbe öntését. Még Szegeden is kollektív gondolatokat fejeztem ki, az egyáltalán nem zavart, hogy a versek az első időben nem jelentek mg, mert az egyetemi hallgatók figyeltek ránk. Volt mit elmondanom, ám még nem találtam meg magam, hiányzott az egyéni attitűdöm. Zavaró volt az állapot: a verset ugyan én írtam, s nagy visszhangot is váltott ki, ugyanakkor nem tüntettem semmivel, se szakállal, se egzisztencializmussal. Politikailag tulajdonképpen pozitív voltam, bár a világ ellentmondásai érdekeltek. Az egyezség nem sikerült: egyszerre akartam segítő, s bíráló ellenzéki lenni. Nem negligálni, ám kegyetlenül megmondani az igazságot. A hetvenes évek elején azt hittem, hogy a jégtorlaszok szétmennek; előttem is. Úgy képzeltem, itt a pillanat — naiv-komolyan vettem szerepemet. Az egyetem után belső elhivatottságból nem irodalmi laphoz, hanem vidékre mentem tanítani, később a fővárosban is nevelőtanár voltam, ezután emeltek csak ki a Kiadói Főigazgatósághoz. Rövid költői pályafutásom addig tartott, amíg Szegeden az egyetemisták követelték, hogy szellemi életet éljek, írjak. Budapesten aztán nem volt olyan közeg, akinek írni lehetett volna; s belülről, önmagától nem jött semmi. Kész, befejeződött, ha most újra írok is; ráadásul pályám oda kanyarodott — egy könyvkiadóhoz —, amit egyetemistaként szerettem volna elkerülni. A halasiság előnye annyi volt, hogy nem tudtam elhinni, a világ legfontosabb dolga: verset írni. Nem viselem el, ha a vers nem beszél a társadalomról és nem beszél a társadalomnak. Ennyiben jó az indíttatás: belém rögződött, hogy a kultúra nem önmagáért való.” 31
