Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 9. szám - Páskándi Géza: Testamentum nélkül avagy a ravaszság dicsérete (novella)

mét a szellem javairól. így felcsaphatna akár kereskedőnek is, kinek még a szórakozása is pénzgyűjtés, meg pénzforgatás.

Gábor bátyánk maga, mint már mondottuk, bárha nem volt sok iskolája, igen eszes ember volt. Mindenki beláthatja: nem az értesítővel adják az elmét, de még a tapasztalatot se. Megfordult ő mindenféle körben, ráragadhatott volna az előkelő tartás és beszéd: ő azonban megőrizte a régit. S lámcsak, ebben is neki lett igaza. Az ő régi, hazulról hozott beszéde jobban kamatozott tájainkon. Kettős haszna is volt: nagyon szép, falusias szójárása mindig arra emlékeztette környezetét, hogy a szegénységhez tartozik. Másrészt: sose gondolták róla, hogy „nagyokos”. Holott láttuk: igencsak jó- eszű. Naivitása így lett irónia.

És senki se higgye, hogy eme kis elbeszélés mesélője nem tiszteli a Gábor bátyánk emlékét. Vajon az lenne az igazi tiszteletadás, ha nem az igazat mondanánk róla? Én amennyire ismertem az öreget, meglenne a véleménye rólam.

— No ennek is úgy füstöl az orra, mint egy gyárkémény. — Magyarán: istentelenül hazudok.

Az én dicséretem róla ez: akarom, hogy tisztán lássák személyiségét, vagyis: esze, jelleme megérdemli az aprólékos leírást.

Milyen szánandó emberek azok, akikről utólag mindenfélét össze-vissza hazudoznak! Ebben ugyanis az is benne van: emlékük nem bírná el az igazságot. Ez pedig — bárki beláthatja — közönséges lekicsinylés, holott a bevallott cél: a dicséret. Az efféle krónikásoknak vagy eszük kevés vagy érdekük alantas. No, de vissza az öreghez. Elismerjük: róla való dicséretünk úgy is tűnhetne, mint saját ravaszságunk. Ismertem egy Magyari nevű éles elméjű színikritikust hajdanában. Ez pedig úgy dicsérte meg a szegény színészeket, hogy attól koldultak. Szállóige lett: „Dicsérjen meg téged Magyari!” Hogy én magam ne tűnhessek az „új Magyarinak” hadd tegyem valóságosabbá a tényeket a lehetőségek leírásával.

Merném állítani: ha Gábor bátyánk ezzel az ésszel egy nagyobb közösség élére kerülhetett volna, nemcsak a kiterjedt rokonság s a kis egyházközség „rangidőseként” tisztelik — bizonyosan több hasznot hajt nekünk. Mert azt is be kell ismernünk: jobb szemmel nézzük a közösség érdekében való ravaszkodást az önösnél. A raffináltság tehát nem ab ovo valami rossz.

Ugyan szemére vethetné bárkinek is a világ, hogy csűrő-csavaró koponya, amikor épp a világ tette fortélyossá az embert?

Csak a felhőjáró kelekótyák róják fel nekünk az efféléket. Én mindig is becsültem a jó furfangot, legfönnebb az bosszantott nagymértékben, hogy én magam nem voltam még furfangosabb. Egy oly fifikus világban lemondani a fifika fegyveréről annyit jelenthetne, hogy ostoba módon hét mérföldes előnyt adunk ellenfeleinknek. Márpedig Gábor bátyánk meg volt győződve: ravasz a világ. S ezen belül nem akart kivételt elismerni. így élte le életét.

Utolsó haditette, komoly fegyverténye e huncutkodásnak, mint említettem, a hiányzó végrendelet volt.

Sokan szenilitásról beszéltek, én azonban szinte felkiáltottam az elismeréstől. Ez igen! Nem is ő lett volna ő, ha másképp cselekszik. Én így tisztelem őt, ezzel együtt: elegem van abból a humanizmusból, amely csak szipogni tud, s közben e cseppfolyós anyag aljára jó mélyre leszállt a nála sokkalta súlyosabb önös érdek.

Utolsó haditettet mondtam? De bizony csak utolsóelőtti volt, viszont akkor még mindenki azt hihette, hogy ez a legutolsó. Mert az igazi egyéniség halála utánra is tartogat meglepetést: több láthatatlan, időzített szellemi bombát, pokolgépet helyez el utókorában, amelyek aztán hol ott, hol itt csapnak fülsiketítő zenebonát.

Egy szép napon — jóval a temetés után — Péterék megkérdezték (az asszonyka

28