Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 9. szám - Páskándi Géza: Testamentum nélkül avagy a ravaszság dicsérete (novella)

Gábor bácsi elve igaznak bizonyult. Minek azért fizetni, amit ingyen is megkaphat az ember? Ismerni kell a partnert. Ha a partner — úgymond — humanista, nem feltétlenül vár viszontszolgáltatást, ha samaritánuskodik. A neveltetése, pozíciója kötelezi erre. Úgymond a „nemessége”.

Róza néni röstellte a dolgot, de őt az ura sose avatta be semmibe túlságosan. Még tárcsázni sem tudott, mindig az öreg telefonált helyette.

Az öregasszony egyízben félénken javasolta:

— Mi lesz a házzal? Ezek az Ágiék olyan jóságosak. Engedni kéne az árából. — A vénember leintette: „Idegenek.”

Róza néni ezért suttogta a koporsó mellett:

— Látod, itt az idegenek koszorúja is.

Hát Róza néni temetés utáni napjai mivel telnek? Talán kellemetes emlékeket idézget? Mint a nagy mohácsi csata után a halottakat Kanizsai Dorottya — ő úgy nem győzi megolvasni, miről is mondott le életében. „El fogok herdálni mindent!” — motyogja kilencvenéves daccal, később röstellkedve pirongatja magát: „Ugyan már Róza, mire?” Párás a telefon, a kilincs a hízelgők szájától, kezétől. „Most bezzeg ... És ezt még rámhagyta: az elosztást. Én legyek a bűnbak.” Az idegenek koszorúja jut eszébe megint.

Ugyanolyan nagy volt, mint a rokonoké.

A rokonok! Jellemükről már annyi rosszat mondtak. Épp ideje, hogy valami jót is írjunk róluk azon kívül, amit úgy is tudunk, hogy rendes rokonok is vannak, jelentsük ki: mindenki megérdemli saját rokonait. így volt ez a Gábor bátyánk esetében is. Meglepő hát, hogy Gábor bátyánkra ütnek? Élvégre egy család.

Minek csodálkozunk, ha az a rokon, aki tíz éve feléje se nézett az öregnek, nemhogy segített volna — a temetésén egyszercsak megjelenik, s felölti leggyászosabb képét? Vajon az ő temetésén nem ugyanígy lesz? Miért épp ő kezdjen el valami új erkölcsi törvény szerint élni!? Ha nagyon muszáj, szinte bárki hajlamos lesz elfogadni az új törvényt, de mindenkinek volna egy fontos kikötése: ne rajta kezdjék el alkalmazását; ő még egy darabig a régi törvény szellemében élhessen. Amíg meg nem leli az új törvény „vészkijáratait”. Igen, az új törvény egérútjai! Mindig azok szavazzák meg szívesen az új szabályt, akik már látják az előnyös kivételeket is. A „mindenkire előnyös törvény” fogalma nem utolsósorban a „mindenkinek kibúvót kínáló törvényt” is jelenti. Az új törvénnyel szembeni időnyerés igyekezete pedig általános. Az emberek rettegnek attól, hogy kísérleti nemzedékek tagjai legyenek a történelemben. Hogy valami — bármilyen nagy és szép — eszme is rajtuk s kínjaik által bizonyítsa igazát. Még a belátható jót se választják szívesen, mert ez a nem-ismerős bizonytalanba billenti létüket.

Legyen akár gyógyításról szó, ez akkor is megfigyelhető. Én magam láttam, hogy amikor egy új gyógyszert kellett kipróbálni, még a legsúlyosabb betegek is húzódoztak. Csak a halálos beteg, csak akinek valóban ez volt az utolsó reménye — vállalta a kísérleti nyúl szerepét. Neki már nem volt mit veszítenie. így vagyunk ezzel a vagyon ügyeiben is. A szegény ember hamarabb oda áll az új dolgok mellé és nem azért, mert „nemes- lelkűbb”, hanem mert ő nem kockáztatja javait, legfönnebb az életét. A gazdag vagy a módosabb viszont nem csak életét, de vagyonát, utódainak jövőjét is kockára teszi. Nézd csak meg a „hőbörgő” diákokat? Lennének csak tekintélyes professzorok, mindjárt jobban meggondolnák, hogy kimenjenek az utcára vagy ne? Annyira dicsért dúskáló fiatalságuk ugyanis másfelől szegénység: a tapasztalatok szűkössége. Gazdagságuk a lehetőségek, a jövő gazdagsága csupán.

Péterék, ezek a szegény tanáremberek is ezért engedhették meg az együttérzés fényűzését. Ugyan mit veszíthettek? Az írástudónak, ha komolyan veszi magát, sosincs túl sok anyagi java. Nemcsak,mert nem kaphatja el a világ, hanem ások pénz elvonnáfigyel27