Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 9. szám - Páskándi Géza: Testamentum nélkül avagy a ravaszság dicsérete (novella)

biankó valamennyi. ígéret-értékük van. A mi kezünket használva majd a mindenkori jelen tölti ki konkrét számokkal a fogalmak, eszmék, meghatározások túl általános biankóit.

Ködvös Gábor tudott gazdálkodni hajdani szegénységével. Felismerte: komoly tőke ma már az ő régi nyomorúsága. Erkölcsi tőke ugyan, de bármikor anyagivá tehető. Ám bármennyije is lett volna — hangosan sose dicsekedett. Még a rokonok előtt se, a szomszédokról nem is beszélve.

Csak az igen buta egyének képzelik, hogy az — úgymond — szimplább ember nem törődik az utókorral. A felszínes elme azt mondhatná: Gábor bácsi köpött a maga mögött hagyott világra — azért nem írt végrendeletet. Valójában: így akarta a saját jó emlékét megőrizni bennünk. Mert ha össze is vesznénk hagyatékán — látszólag nem ő az oka. Ő a pártatlanság, a részre-nemhajlás szobra marad. S ha valaki netán azt mondaná: „Gábor bátyánk a vétkes, mert nem hagyott testamentumot”, mindig akad ember, aki megvédje: „Hiszen, ha tudta volna szegény, hogy meghal, de még élni akart.”

Az igazság az, hogy mind a testamentumból, mind a végrendelet hiányából egyaránt kiderülhet az ember intrikus szellemének ilyen vagy amolyan foka. Voltak zseniális fickók — Homéroszt már láttuk —, akik mesteri szinten tudták összeugrasztani az utókort a szellemi hagyatékon. Ahogy pestiesen és manapság szokás mondani: hadd ne említsünk újabb neveket.

Van az embernek, még a legegyszerűbbnek is, magához való esze, sokkal több, semmint képzelnénk. A tudatlan sokaságról azok beszéltek mindig, akik annyira sem ösmerték, mint a körmöm feketéje. Vagy: úgy akartak maguknak olcsó fölényt, képviseleti jogot szerezni, hogy tudatlannak mondták őket. Különben mi jogon kelne el épp az ő képviseletük? Minél inkább ösmeri egy képviselő a sokaság eszét külön-külön s minél inkább magasra tartja, ám hízelgés szándéka nélkül — annál komolyabb képviselő. S minél butábbnak vélné, ő maga is annál harmatosabb elméjű vagy pedig cseles.

Nézzük azonban Gábor bátyánkat. Amikor borsos summáért befogadták Kódis Péteréket.az öreg még jólelkűnek is érezhette magát. Hiszen az ifjak kényszerhelyzetbe jutottak. Több igen drága lakást is megnéztek, igaz, azok mind csiricsárén pompázób- bak voltak, mint emez. De Gábor bácsinak nem volt kötelező erre gondolni, amikor kijelentette:

— A sok méregdrága lakás után végre akadt nekik egy olcsó: az enyém.

Péterék tisztességes, szegény emberek: tanárféle mind a kettő.

Amikor néhány barátjuk azt tanácsolta: kössenek az öregekkel eltartási szerződést, Ági a fejét rázta:

— Én Péterrel értek egyet. Ha az öregek betegek lesznek, megteszünk minden tőlünk telhető emberit, de eltartásit nem kötünk, mert így nemcsak a rokonok, de még az eddig közömbös szomszéd is árgus szemmel figyel, a kákán is csomót keres. Már megint később adták nekik a reggelit, ésatöbbi. Az öregek pedig arra gondolhatnak: alig várjuk a halálukat. Nem kell nekünk az ilyesmi.

Ugyanebben az időben Gábor bácsi efféléket mondott Róza néninek, aki többször megpendítette, hogy ő már bizony gyenge ahhoz, hogy mindennap főzzön:

— Ezek az Ágiék derék emberek. Számíthatunk rájuk. Azt hiszed, tanár létükre elnéznék, hogy amikor beteg vagy te menj bevásárolni? Annál többet adnak a világ szavára.

És Gábor bácsi emberismerete nem csalatkozott. Ági, valahányszor Róza néni betegeskedett, bevásárolt, sőt amikor az öreg kórházba került, akkor is Ági vitte be neki a holmikat. Amikor pedig az öreg haldoklott, Péter hívta a mentőket, ők értesítették a rokonokat ... és így tovább.

26