Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 9. szám - Páskándi Géza: Testamentum nélkül avagy a ravaszság dicsérete (novella)
PÁSKÁN Dl GÉZA TESTAMENTUM NÉLKÜL AVAGY A RAVASZSÁG DICSÉRETE Ha ez egyáltalán lehetséges, jobbá kell tenni az embereket, s persze előbb vagy majdnem egyidejűleg a világot is. Ködvös Gábornak hívták az öreget. Kilencvenkettedik évébe lépett, amikor Zsivány nevű ötéves pulija eltekergett a háztól. Ködvös Gábor egy hónap múlva meghalt. A szép újpalotai kertes házhoz, mintha hozzátartozott volna a kutya csaholása. Róza néni, a feleség, maga is közel a kilencvenhez, azt mondta: — Tudtam én, ha elvész a Zsivány, Gábor se éli túl. Nem volt gyermekük. Mind meghaltak. Házuk egyik szobájában élt egy fiatal pár. Albérlők. A férj — Kódis Péter — másképp s némi tréfával kommentálta az eseményt. — A kutya megérezte, hogy meghal az öreg. Nem akart a testamentumba kerülni. A neje, Ági mosolygott. Az öreg egyébként nem hagyott végrendeletet. Testamentumot nem hagyni több dolgot is jelenthet. Vegyünk csak kettőt. Az ilyen ember gondolni sem akar a halálra. Reméli, túlél mindenkit: nejét, rokonságát. Tán még ifjú feleséget is hozhat a házhoz. Ám lehet huncutabb oka is. Egy végrendelet bármilyen méltányos is, óhatatlanul haragosokat szül. A haragosok fortyogása pedig végül a testáló személye felé száll. Miért engem szidjanak, szidják az élőket, gondolhatta az öreg. Nyitottá tenni a versengést, ez volt a szándéka? De hát ki lát az emberekbe? O a mienk volt! — jelenti ki valamelyik neves közéleti férfi, midőn eltemetnek egy- egy írót, tudóst, festőművészt. Ám, ha ez a nagy halott életében jól körülírja, hogy kié is ő tulajdonképpen, igen sokszor pórul járhat. Korántsem koszorúzzák annyit és annyian a sírját, mintha szellemi végrendelet nélkül hunyt volna el. Volt esze Homérosznak, a nagy görögnek, hogy elködösíté születése helyét: hét város is versenghetett érte. így kell mesterien manipulálni utókorunkat. Aki nem lehet saját gyermekeié, az mindenkié szeretne lenni. Ne kerteljünk hát: Ködvös Gábor, isten nyugossza, ravasz kálomista ember volt. De — mentségére — életútja változtatta ilyenné. Hajdanában Csongrádból jött föl Pestre, élelmes, jókezű parasztlegényként. Meg kellett néki küzdenie mindenért. Semmit se kapott ingyen a világtól, illetve: valamit mégis. Hajdani szegénységét. Jól tudta ő, a szegényt kevesebben irigylik, mint a gazdagot. Bármennyije is volt, mindig szerényen élt. Nem kell hergelni az irigység bestiáját, ez volt az elve. Inkább sajnáljanak. Az a fajta ember ő, aki csak látszólag „magának él”. Valójában mindig is egykori szülőföldjének akart tetszeni. Amikor megvette a kis telket arra gondolt: — Na most pukkadhat a Gyula szomszéd! — Tudniillik Csongrádból. A szülőföld előtt kívánt bizonyítani! Valahányszor levelet írt, ez a szándék vezette sercegő tollát. Mindig régi ismerőseinket könnyebb iriggyé tenni jelenünkre. A közelünkben élőknek nehezebb a rongyot ráznunk. Átlátnak rajtunk. Á messzeség viszont jótékony sejtelmet ád, homályt. A nosztalgia irányát jól mutatja, hogy irigyeinket múltunkból válogatjuk. Csak a nagyon önsanyargató emberek gondolnak örökösen a jövőre. Vagy akik cselesen ígéret-pénzzel fizetnek. Aki pedig ezt elfogadná, nem is tudja: e kitöltetlen csekkre távolról sem írhatnak majd annyit, amennyit szeretnének. De vajon nem ilyenek a nagy fogalmak is? A „boldogság”, a „szépség” és társaik? Afféle 25
