Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 9. szám - Balázs József: A fekete parádé (elbeszélés)
mégiscsak az ecset az ő fő szerszáma... S ahogy ez igaz, az is igaz, hogy Karandás klarinéttal dolgozott. Popov meg, a másik nagy bohóc, zongorával . . . Elhiszed nekem? — El — bólintott Hamala. — Popovnak volt egy kis hegedűje, lehetett egy arasz. A belső zsebéből vette ki mindig, saját szabású belső zsebéből — mert a ruháit is ő varrta, meg szabta magának, pedig készíthette volna Rotschild is, de nem, ő maga varrta meg, a két bohóc kezével. .. — Hogyan? — vigyorodott el Hamala. — Ma aztán nagy formában van . . . — Még nem tudsz semmit... Tartogatok valamit a számodra. . . De mindennek eljön az ideje. Előbb hallgass meg, aztán elmondom azt is .. . Hamala szinte akarata ellenére figyelt az öreg szavaira. A hirtelen jött görcsös fáradtságon itt az asztal mellett akart túljutni és számított rá, hogy ehhez nemcsak a harmadik kávé segíti majd hozzá, hanem a kiérdemesült cirkuszi fullajtár fecsegése is. Egyébként is, csak az a fontos, hogy teljen az idő, különösen most reggel, amíg a teljes világosság be nem rendezkedik a külső világban. A presszóban úgyis egyforma a fény reggeltől estig, de késő délutánig mindenképpen: kékes foltok szakadnak le a mennyezetről, lebegnek egy darabig az asztalok fölött, meg a kávéfőzőgép tájékán. Hamala lüktető, alattomosan fel-felerősödő, megszűnő, majd váratlanul ismét jelentkező szédülését ennek a kékes derengésnek tulajdonította. — Még nem beszéltem neked Popovról ... A zongorájáról .. . Mert az volt az ő legnagyobb produkciója. A zongora .. . — Zongorázott? — kérdezte Hamala, mert Popov hegedűjéről már sokat beszélt az öreg, de a zongoráról még alig esett szó. — Popov letette a széket a zongora elé — lendült bele Neumann úr. — Szóval letette a széket, már le akart rá ülni, de a zongora mindig elindult. Ment egy métert, két métert. Érted? És mit csinált Popov. Nem a széket vitte a zongora után, hanem a zongorát tolta vissza a székhez, többször egymásután. Egyszer az óriási színpad sarkáról tolta vissza a zongorát. . . — Naná — szólt közbe Hamala. — Hogy-hogy naná? — nézett rá az öreg. — Naná, hogy a zongorát tolta. Bolond lett volna a széket vinni a zongora után — válaszolt komolyan Hamala. — Ennek a bizonyos Popovnak, ha bohóc volt, ha nem, igaza volt. .. Erről van szó . .. — Ezt komolyan mondod? — csillant fel az öreg szeme. — Gondolja, hogy ilyen korán viccelek magával? Neumann úr erre semmiképpen sem gondolt, ismerte már annyira a festőt, hogy a viccelésnek még a gyanúja sem merült fel benne. Kis idő után halk, meleg hangon szólalt meg az öreg: — Jól éreztem én már régebben is: rokonlelkek vagyunk. Mert én is azt mondom, igaza volt Popovnak. Jelentőségteljesen elhallgatott. — Ha rokonlelkek vagyunk, ha nem, a maga bohóca semmiképpen sem akart állva zongorázni... — vonta fel a vállát a festő. — Ez fel sem merülhet — értett egyet Neumann úr. — Végtére is — összegezte véleményét Hamala — sokszor előfordult már velem is, gondolom, magával is, hogy valamiről, amit fontosnak tart, annyira fontosnak, hogy szinte belesárgul, egyszerre csak kiderül, nem is olyan fontos, és amit észre sem vesz ez ember, hirtelen nélkülözhetetlenné válik. Ezért volt zseniális ember a maga bohóca. Mert ezt nagyon jól tudta. Naná... — Ez az — bólogatott az öreg. — A megszokás, meg a látszat viszi az embert a sírba ... már ezt filozófiai szempontból gondolom. Merthogy félrevezeti magát még az 12
