Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 7. szám - KRÓNIKA - Varga Imre: Kissé konkrétabban a parasztmítoszról
amidőn a Forrás 55. oldalán a „retrogád mítoszok”-ról szól, nem nevezi meg Lükő Gábor „A magyar lélek formái” című könyvét, s nem árulja el, hogy gondolatmenetének alapja Szabédi László 1943-as „Ész és bűbáj” kötetének első két remek tanulmánya. Különben is világosabb lett volna fejtegetése, ha az 55. oldal második bekezdésében emlegetett „retrográd mítoszok” kifejezést konkretizálja, pontosabb lett volna az uralkodó osztályok, pártok reakciós, retrográd ideológiájáról, politikai programjáról szólni. Nem széplelkeskedés volt ez, ma már tudjuk, hanem drasztikus politikum. A mitologizmus iránti érdeklődés bemutatása során Pomogáts a Nyugat utáni harmadik nemzedéknél elválasztja a „művelt” költők mítoszkereső szenvedélyét a népi költőkétől. Viszont egy lényeges kérdésben nem disztingvál. A Pomogáts által felsorolt „művelt” költők (Hajnal Anna, Devecseri Gábor, Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Csorba Győző, Gulyás Pál) tudatosan keresték a mítoszok közül a nekik megfelelőt, adekvátot, a Pomogáts felsorolta népi költők, mármint az 52.oldalon említett Sinka István, Sértő Kálmán, Nagy Imre, Gellért Sándor velük született, megélt kifejezési formaként használták. Nem tekinthetjük véletlennek, hogy még a három millió nincstelen agrárproletár („gubás ebek”) körében is olvasókra leltek. Úgy látszik, az őket kifejező, nyelvük, világlátásuk formáival élő költők kellettek nekik is. Elég példaként felhozni, Sinka első, s szememben legnagyobb verskötete, a Vád, két kiadásban fogyott el, vásárlói nem az államhivatalnoki és katonatiszti réteg, a földbirtokos osztály, a kispolgárság, a módosabb parasztság köréből kerültek ki. A folklór, a népköltészet, a népnyelv kifejező eszközeivel élés a költői hatékonyság hatványozója volt. (Gondolatkapcsolásként ide kívánkozik: továbbtanuló fiatalokat toborzó falulátogatásaikra hasonló okból vittek a népi kollégisták, PFK-osok népballadákat, néptáncokat. Éppen a szóértés miatt.) Ennek a különbségtevésnek * hiánya fő gyengesége Pomogáts dolgozatának, és marad meg az egész kompendium az urbánus-népi vitatkozás harmincéves átlagának színvonalán. A másik jellemző tünete a tanulmánynak — a pontatlanság, a skatulyázás filosz szokásából eredő felületesség — súlyosbítja mindezt. „A húszas- és harmincas évek fordulóján lépett fel Veres Péter, és Szabó Pál, majd Sinka István, Sértő Kálmán, Nagy Imre és Gellért Sándor“ állapítja meg igen nagystílű összevonással a paraszti „őstehetségek” színrelépését. Ezzel szemben mit mondanak a tények: Bakó József első kötete 1927-ből, Sinka első kötete, a Himnuszok 1933-ból való, ahogy a Sértő Kálmáné is, Nagy Imre első könyvét 1940-ben jelentette meg Püski Sándor, viszont Gellért Sándor első könyve 1942-es kiadású. Úgy tűnik, eléggé széthúzódó nemzedék lehet ez . . . Ezek után következik az 56. oldalon egy meghökkentő megállapítás. „A paraszti mélyvilágból érkező ösztönös és műveletlen tehetségek...” — írta Pomogáts. Közben ő maga is jól tudja, hogy az egész népi líra elindító atyja, a Nyugat líra nagyvárosi légkörébe a népköltészet hangján berobbanó Erdélyi József érettségizett, tartalékos hadnagy és a Vörös Hadsereg századparancsnoka volt. Bakó József felnőttként tanítói oklevelet szerzett, Gellért Sándor Romániában érettségizett, átszökése és a Don mellé kerülése közben egyetemi hallgató volt Kolozsvárott, Számadó Ernő szintén érettségizett, segédszínész volt. Sinka, Sértő és Nagy Imre nem szerzett magasabb iskolai bizonyítványt. Vagy talán arról az ötszáz parasztíróról vélekedett így Pomogáts Béla, akit Szabó Pál ismert (lásd Juhász Géza „Népi írók” 1943, Magyar Élet, 133. oldal), akkor hivatkozott volna rájuk, és ne használt volna ilyen általánosítást. A dolgozat utolsó fejezete az úgynevezett irodalomtörténeti ítéletmondás. „A paraszt költők így, kevés kivétellel, részben behódoltak a mitizált nacionalizmus ideológiájának: Sértő Kálmán egészen a fasizmusig jutott, Sinka István költészetét erősen megterhelte a parasztmítosz, Gellért Sándorra, Számadó Ernőre is hatottak a nacionalista közhelyek. Egyedül Sárréti Nagy Imre és Bakó József vonta ki magát komolyabban a mitizált ideológia hatása alól“... Tekintsünk el a pontatlan megfogalmazásoktól, inkább a nivelláló, summázó ítélkezés ama módja riaszt meg, hogy megítél költőket, gondolok itt Gellértre és Számadóra, anélkül, hogy a magyarországi olvasó egyetlen versüket is olvashatná. Az az eredendő felületesség hökkentett meg, ahogyan ezt a két költőt együtt, egymás mellett sorolta fel. Számadó Ernőről tudni kell, hogy 1907-ben Budapesten született, a harmincas évek végén nyilas harci költeményeket és versköteteket jelentetett meg, most mintegy vezeklésként, remetei szegénységben él a szatmári Érkeserűben. A népi tábor és a népi írók nem számították soraikba, nem is emlegették. De ma sem szerepel Marian Popa1977-es Dictionarde literaturá romána contemporana-ban sem. Gellért Sándor alig ismert a magyarországi fiatalabb olvasók előtt. Saját verskötete 1957. tavaszán jelent meg utoljára Bukarestben „Angyal Bandi nyomában” címmel, ez a Bajor Andor válogatta kötet részben tartalmazza Gellért főművének (A magyarok háborúja) több énekét. Ez a — doni magyar közkatonák sorsát megéneklő — modern népi eposz kéziratban kering London, Budapest, Bukarest irodalmárai kezén, ám sem a romániai, sem a hazai kiadók nem jelentették meg. Kérésemre Darvas József vállalkozott rá, hogy Stancu-val, a romániai írók szövetsége elnökével tárgyai kiadásáról, sajnos, mindketten elhunytak. Gellért válogatott kötetét a hetvenes évek elején a Kriterionnál Páskándi Géza, majd Szilágyi Domokos gondozta, ám Páskándi félbehagyta, Szilágyi válogatását pedig Gellért nem fogadta el. Kötetnyi modern finn költőt fordított; versei, cikkei, pedagógiai írásai a Korunk, Igaz szó, Utunk ritka vendégei. Kemény, nyakas férfi, senki kedvéért nem változtat kéziratain, versein. Nacionalista közhelyek annyira jellemezhették csupán, mint bárkit, aki 1939-ben a román királyi katonai kácserből 94
