Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 7. szám - SZEMLE - M. Pásztor József: Magyarság és emberi egyetemesség (Fenyő István: Irodalom- és művelődéstörténeti tanulmányai)
egységgé. Nyelv és erkölcs kapcsolatát fejtegeti: miképp tartalmazza a szó a „kell” parancsát, miért cserélendő föl az „itt és most” konzervatív tautológiája az „itt és mást” cselekvésre, folyamatra utaló frazeológiával, hogyan befolyásolja a nemzedékek viszonyát a kisebbségi létben a kettős nyelvhasználat. Lenin példáján a filozófiai totalitáselvet egészíti ki a teljes magyarázat empirikusabb fogalmával, Kantról szólva a filozófusi etika legfontosabb normáit körvonalazza, Fichte eszményi állama ürügyén a történelem beváltatlan alternatíváin elmélkedik. Közben megszüntetve őrzi meg esszéírása korábbi vívmányait: az építkezés aforizmatikus hajlékonyságában, a paradoxon (Tordai Zádor megfigyelte) paródiává feszítésében — a könnyedséget; a gondolatot azonnal követelménnyé változtató gesztusokban — az alkotói jelenlét személyességét. A Bretter-esszé azonban végső alakját a kritikaírásban nyeri el. Benne lesz igazán emberarcú a gondolat, vallomás a bírálat. Törekvésének iránya a portré (persze nem külsődleges alakrajzként, hanem a szellemi arckép hitelességében), a megítélés tárgyilagosságát és az önkifejezés líraiságát a szerző „a megértés igényének közvetítésében” egyesíti. Különösképp hiteles és termékeny az ún. „gondolkodó irodalom” értelmezéseiben. Példaként említhetjük remek Kafka- tanulmányát, Madách nagy drámai költeményének kiváló elemzését vagy Tóth Imre tudományelméleti művének beleélő recenzióját. Kafkát mint „a magamagát felfaló világ” ábrázolóját jellemzi: miként semmisül meg regényeiben tett és körülmény dialektikája, s dermed térré, tárggyá az idő. Az ember tragédiája szerinte a legnagyobb magyar esszé, a hazai gondolkodás első szintéziskísérlete. Kiáltvány az elidegenedésről és az elidegenedés ellen: Ádám alakjában az ember a történelmi jelenidőben leli meg méltó küzdőterét. Tóth Akhilleusz-át elemezve a paradoxont a végtelenbe futó gondolat dilemmájaként, az embert pedig paradoxiális lényként karakterizálja. Néha azonban — mint a Berzsenyi-dolgozatban — túlságosan is kitágítja az ideológia érvényességi körét — pl. a versformára, rímelésre stb. Absztrakcióinak ilyen esetben nincs tárgyi (irodalom- történeti) érvényük, csak strukturális (filozófiai) igazságuk. Tárgy és műfaj sokféleségét Bretter életművében az etikai szigor szervezi egységgé. „Teljes ember csak az erkölcsi ember lehet, s miután a társadalom a benne élő egyedek summája is? teljes társadalom csak az lehet, amely a benne élő egyének erkölcsi személyiségét tömegméretekben termeli, éppen az erkölcsi közösség erejénél fogva” — hangzik az írói vallomás. E nézőpontból szemlélve „ma” és „jelen” nem azonos fogalmak. A „ma” a múlt ölelése, véletlen s körülmények uralta reflex-lét; a „jelen” viszont hatékony cselekvésben sajátunkká tett, történelmünkké avatott idő. Jelenlétünk eszköze az alkotás, mely térbelivé változtatja a múlást. Iránya a jövő, alanya a közösségi ember; mert „a szolidaritásban élni kell, azt szemlélni nem lehet: tenni kell.” Nem illúziókban kell gondolkodni, hanem jelenben és tettekben. Gyakorlati erkölcstan ez, de nincs köze a pragmatizmushoz. Eszmények égboltját rajzolja az ember fölé, még sincs utópia a távlataiban. Az eleven kisebbségi kultúra öntudata, megmaradás- és egyetemességigénye ihleti. A Párbeszéd a vágyakkal két korábbi (a Kriterion kiadásában megjelent) Bretter-kötet — a Vágyak, emberek, istenek és a Párbeszéd a jelennel — címadásban is hangsúlyozott ötvözete. A válogatás lehetett volna bőkezűbb is; teljesebb képet kaptunk volna az életműről a Gondolatok a humanizmusról és az Adalékok Lukács György munkásságának értelmezéséhez című írások fölvételével. Csak dicsérni lehet viszont Tordai Zádor bevezető tanulmányát. (Magvető Kiadó) GREZSA FERENC MAGYARSÁG ÉS EMBERI EGYETEMESSÉG Fenyő István irodalom- és művelődéstörténeti tanulmányai Az ötvenéves Fenyő István negyedszázados alkotó munkájának tizenkettedik kötete jelent meg „Magyarság és emberi egyetemesség” címen. A magyar reformkorszak irodalom-, illetve sajtó- történetének kutatásával kezdte, majd érdeklődése és témavilága egyre szélesebb horizontokat fogott át: a XIX. és XX. század irodalmi és szellemi folyamatának alapvető elvi és esztétikai problémái foglalkoztatják. A reformkorszak irodalmi életének elemzésekor szembe találta magát a máig élő irodalomtörténeti és -elméleti kérdésekkel: „irodalom és élet”, „nemzet, nép, irodalom”, továbbá „haza és haladás”, „magyarság és emberi egyetemesség” — alkotó, történész és olvasó számára egyaránt — tisztázandó fogalmaival, illetve összefüggéseik és kapcsolataik feltárásának szükségességével. O ezeket alapos elméleti-történeti felkészültséggel és a konkrét történelmi-társadalmi helyzet elemzésével válaszolta meg. írásainak, köteteinek témakörei spirális körben szélesednek és mélyülnek: Az Auróra irodalmi zsebkönyv monográfiájától a reformkorszak jelentős íróinak portréin át a forradalmi kiteljesedés, majd a bukás utáni magyar szellemi élet rajzáig vezet alkotói útja. Mindenkor a történelmi folyamat és irodalom kapcsolatát állítja előtérbe, s e politikus magatartás készteti arra, hogy a jelenlegi, a mai irodalmi és szellemi életben is keresse a válaszokat erre az alapvető kérdésre. Érzékenyen és értően veszi észre azokat az elméleti problémá91
