Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 7. szám - SZEMLE - Szigeti Csaba: „Hol vagyunk itt mi?” (Tari István: Térzene a majomszigeten; Vass Éva: Nyárkisülések)

lakók számára a műveltség drága, és körülményes hozzájutni. Az emberek nem is nagyon gondolnak rá. Tanyán legelterjedtebb szórakozás ma is az esti beszélgetés. „A szomszédok — ha nem vesztek össze valamin — esténként benéznek egymáshoz, megbeszélik az elkövetkezendő napok közös teendőit, tájékoztatják egymást a hallottakról — amit a rádió, valamelyik hivatalos személy vagy a falusi ismerős mondott. A legfontosabb téma az, hogy kit hogyan százalékosak meg a terményátadáskor, kinek mennyi zsírtartalmat mértek a tejben, mivel hogy eszerint fizetnek. A tagosítás hullámai sem ültek el: van, aki a talpon álló heréjét sajnálja, van. aki azt számolja, kinek mennyi hasznot hajtott a kataszterba került bitangföld.” Nem csoda, hogy az elzárkózottságban terjed a nazarenus szekta. Különben már a folklórt is kezdik elfelejteni a kulturális vákuumba került emberek.

A már városiakká vált öntudatos székelyek körében „fedezi föl” az író a Tamási Áronról elnevezett kulturális egyesületet. Más a viszonyuk a néphagyományhoz is, mint általában falun, a Bukovinából magukkal hozott hímzéseket ma is megtanítják az ifjabb nemzedékbelieknek. Különben a kötet riportjaiban viszonylag kevésszer esik szó az anyanyelv és az anyanyelvi kultúra ápolásáról. Még leginkább Versecen, mely azonban nem a

Nyugati-----mint a könyvben áll — hanem a DéliKárpátok nyúlványainál fekszik. Az újságíró nem sok példaszerűt tapasztal a többnyelvűség terén ebben az egykor túlnyomólag német, ma szerb— magyar—román lakta városkában. Megfordul a városházán is: „Elmondom az elvtársaknak, hogy a verseci középületek falán elhelyezett háromnyelvű táblákon egyetlenegy helyes magyarsággal írt feliratot sem találtam.” Bár előírás, de nincs elegendő tisztviselő, aki a kisebbségi nyelveket beszéli. A magyarnyelvű oktatás diák- és tanárhiány- nyal küzd. „Versecen is él ugyanis az a tévhit, hogy az életben jobban érvényesül az, aki szerb iskolába jár.”

Kalapis Zoltán könyvének legfontosabb tanulsága az, hogy a bánsági magyarok ma városban, esetleg város közel ben és ipari munkában képzelik el jövendő életüket. Város azonban kevés akad ezen a tájon, ami van, annak sem nagy a vonzereje. Szimbólikus-e, hogy Versecet, amely talán a legtöbb urbánus tradícióit őrzi, „nyugdíjasok városáénak nevezik? És még egy nem elhanyagolható tényező. A bánsági városoknak alig van régi és folytonos magyar lakossága, mely a beköltöző falusiaknak anyanyelvi orientációs réteget, csoportot jelentene, segítségül szolgálhatna a beilleszkedés nehézségeit legyőzni.

Kérdés, vajon ilyen feltételek mellett, meddig és hogyan lehet megőrizni az anyanyelvet és az anyanyelvi kultúrát? A mindennapi élet tényeit és változásait fölsorakoztató szerző nem von le összegző következtetéseket, a kérdés megválaszolását olvasójára bízza. (Fórum, 1979)

KOSA LÁSZLÓ

„HOL VAGYUNK ITT Ml?”

Tari István: Térzene a majomszigeten (Újvidék, Fórum, 1979)

Vass Éva: Nyárkisülések (Újvidék Fórum, 1979)

A legfiatalabb jugoszláviai magyar költőnemzedék nevében kérdez Bálint Béla. Mint a néző, aki kívülről s pusztán szemlélni kényszerül. Amíg be nem fejeződik,'nem tud elszakadni a cirkuszi játéktól, de nem tud részt venni sem benne. Az ötvenes években született korosztály alapélménye a feleslegesség, a hiányérzet, a betöltetlen tér, az esemény nélküli idő, a kitaszító és befogadó Város, no meg a mozdulatlan, álmos vidék, a kötődés kényszere és hiánya. Verseik világát a diszharmónia határozza meg: a nem szervesült élet, az otthon keresése, de a vonzódás is a tájhoz, a Vajdaság feltérképezése és értelmezése. Életformájuk a kapkodásba átcsapó sietség és a belőle formálódó vágy az állandóság, a harmónia után. Ám a „Hol vagyunk itt mi?” kérdése a költői megszólalás szempontjából is érvényes: nehéz ma induló költőnek verset írni a Vajdaságban. A jugoszláviai magyar irodalomnak valaha még hagyománynélküliséggel kellett küszködnie s ma már mintha túl sok lenne atradícióból. Az 1961-ben megindult Symposion (1964-től Új Symposion) három költőgenerációt bocsátott útnak húsz év alatt. Az első, a Kontrapunkt antológiában jelentkező nemzedék hatalmas teret hódított meg a líra számára: Tolnai Ottó, Ladik Katalin verseit joggal érzik most is érvényesnek a ma indulók,[Domonkos István áthúzott versek-kötetét pedig úgy nyomták a „szimpó” szerkesztőségében kezembe, mint a bibliát. A második generáció — bár igyekezett magát elhatárolni az előtte járótól — a Hol ó hol antológia új hangvételével már a meglevő határokon belül alakította ki formanyelveit. E két nemzedék eljutott mára vers, a líra megszüntetésének peremére is: a szakadékon innen pedig volt lázadó és bukolikus, dalszerű és jelszerű, experimentális és hagyományőrző, konceptuális és népies . . . és mindezen túl nemcsak volt, de van. A nemzedékek elhatárolják magukat egymástól s paradox módon mégis kortárs-hagyományt jelentenek a most indulóknak. Milyen utakon teszi meg hát első lépéseit a legfiatalabb nemzedék, hogyan határozza meg önmagát és mit tesz— képes tenni — verssé?

Ha a fiatal költők sorozatába, a GEMMA-köny- vekbe belelapozunk, azonnal érezhető: az útkeresés, a forma keresése köti le a legtöbb energiát. Nem indulnak határozott programmal, csoportként — a nemzedékké szerveződés éppoly nehéz, mint az elhatárolódás az előttük járóktól,sőt nem is nagyon megy. A „gemmások” szinte csak abban közösek, hogy kiiktatják az emelkedett versnyelvet s ezzel együtt a melodikus zeneiséget.

87