Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 7. szám - SZEMLE - Szekér Endre: Három táj, három könyv (Balogh Edgár: Táj és nép; Gál Sándor: Liliomos kürtök; Brasnyó István: Família)
A kisebb-nagyobb tehetségű fiatalok közül tán ketten indulnak a legizmosabban, a legbiztosabb értékekkel. Tari István kötete, a térzene a majomszigeten teli van ötletekkel. E karcsú könyvecske a Symposion-könyvek 54. darabja a szerző fotósorozatával kezdődik — bolhafogás 12 képben. A fotók a kötet középrészén olvasható Elefánt-sztorira utalnak, egy éjszakai bolhavadászat fázisainak rögzítésére, „ami sok mindenre emlékeztetheti / a gyanútlan olvasót” (?). A bolha felkutatásának-meglelésének- szétlapításának stációi groteszk-ironikus világlátást sejtetnek, holott e modalitás csak a kötet elenyészően kis részét fonja át, s a Füst Milántól vett idézet-mottó is ellentmond neki: „Kegyetlenség nélkül nem lehet gondolkozni”. E mondat számvetést és Ítélkezést ígér, felfedést és önlemeztele- nítést. Első ciklusa a legfőbb bizonysága annak, hogy Tari egy most készülő költői önportré felvázolására törekszik, s egyáltalán nem lep meg, hogy a kontúrokat, a meghatározódás kezdeteit a gyermekkorban látja. A Szájmuzsika minden verse ennek szentelt, a későbbiekben csak utalásszerűén merülnek fel a gyermekkorból őrzött mozaikkockák. Tari e verssé tehető élményanyaga szegényes: töredékek között válogat, sérelem, játék, képrészletek mozaikjai között, s ezeket a tárgyszerű létezés jegyében egyszerűen csak kimondja. Kivéve egyszer, így: „talán /kis hazugságainkban/ voltunk csak / otthon” (Igaz). Ám az apró törmelék-kockák nem tudnak pergő Látvánnyá nőni: „kifehéredik a gyerekkor / utána jót alhatunk” (Mosatlanul). Kedveli a verszáró poént, ami gyakran tehertétele a kompozíciónak — éppúgy, mint egy-egy jó vershelyzetet, amin nem tud továbblendülni, aminek nem tud mélységeket adni (A vonal végén). Jobbak azok a költeményei, amelyekben a versindító, szándékoltan köznapi kijelentést sikerül folytatásában átértékel(tet)ni. A legsikerültebb közülük Az eredendő bűn liftjében, a Ki gondolta volna: Tari Istvánnak útja van a látomás felé! A Szájmuzsikát követő ciklusok — beépítve magukba a gyermek-élményt — már a felnőtt körbetekintő, felmérő eszmélke- déseit zárják magukba s egyben a nemzedékvállalást és a nemzedék elhatárolását: „fészekből kipottyant forró / membrán-bőrű madárka / zöldülő torokkal krákogok / [mint nemzedékem]”. S valóban, Tari másokkal együtt mondja a távlatnélküliséget s próbálja megtenni a kényszerű elrugaszkodást saját időbeli-történelmi tapasztalataitól: „mutatóujjunkkal / kiürült golyóstoll-be- tétekkel / a levegőbe is / ezt / azt” (címnélküli vers, címe a megnevezhetetlen, a kimondhatatlan fantom). Mert ami körülötte van: konvenció-életek, kisszerűség, a napról-napra egykedvű változatai, mindaz, amit nem lehet kimulatni egy lagzi mámorában (Coda). Visszafogott versnyelvének sorjázó kijelentései persze nem „kegyetlenek”, mert miért is lennének azok, ha egyszerszerzőjük a pontosságra törekszik. Vass Évában is igen erősen él a nemzedékhez tartozás öntudata, de a korosztály kohézióját szerencsére ő sem deklarálja, nem akar bölcselkedni nem veszi magára a ’már túl vagyok minden meg- élhetőn’ pózát. A11. GEMMA-kötet, a nyárkisülések a versanyagot kifejező-sürítő, jó címadás. Vass Éva legfontosabb motívumára irányítja a figyelmet, a nyárra, amely felszervezi többi alapmotívumát is. „Bennem még mindig több a nyár, mint tibennetek” — így a kötet záróakkordja. A nyár létállapot, melegség, élet, a költő felől nézve képesség az örömre. Magához vonzza a tengert, mint a teljesség igézetét, a feloldódás áhítását, de a fényt, a világosságot is. S egy másik alapélményt, a fürdését, az Arc lemosásának, a megtisztulásnak a rítusát. „Ha arcom lemosva, szél karjaimban / a folyó is megtisztul tőlem” (Nagy fehér paripák elvonulóban). A „szálkásan csörrenő” telet, a a szorongást igyekszik távol tartani magától. Félelmemben című verse a mágikus mondókák párái el lisztikus szerkesztését és szómágiáját hívja segítségül, gyönyörű ritmikával: „torkunkban kövér szerelem / reggel piacra viszik a kofák / friss tojásban holdszerelem / napszerelem földszerelem / kacsák ferde nézésében / napszörelem földszerelem”. Ez az életérzés, számolva azzal is, hogy „egy guruló konzervdobozból / kiköltözött a játék” (Nyárvégi történet), magához szólítja és megszelídíti a folyót, a hegyet, de még a Várost is, válaszolva a nemzedék kérdésére. Vass Évának fejlett formaérzéke van: szépen építkezik prózaverseiben s jól tudja, mekkora fegyelmet követel meg a pillanatforma, a három-négysoros. Figyeljük meg, milyen szépen terít asszociációs hálót egy történés lépésről lépésre kibontakozó vers-elemeire, alig mozdítva ki a versmondatokat automatizmusaiból, hogy a lehelletnyi erotika a címtől fölerősítve valami megnevezhetetlen riadalomba csapjon át! íme: „a délután / a legnagyobb bokorra akasztva / a nyár kifordítva tenyeremben / futás közben magamra rántom a tengert” (Menekülés). Bár a GEMMA-sorozat versköteteinek színvo- vonala rendkívül egyenetlen, a bemutatott két („gemmás” és„szimpós”) kötet is arra mutat, hogy a nyolcvanas években (megérő jugoszláviai magyar költészet nem lesz méltatlan hagyományaihoz. SZIGETI CSABA HÁROM TÁJ, HÁROM KÖNYV (Balogh Edgár: Táj és nép; Gál Sándor: Liliomos kürtök; Brasnyó István: Família) Félig szeszélyes, félig tudatos válogatás alapján került egymás mellé egy romániai, egy csehszlovákiai és egy jugoszláviai magyar prózakötet: Balogh Edgár, Gál Sándor és Brasnyó István munkája. Nem tartoznak egy nemzedékhez, nem azonos szemlélettel írt könyvek ezek. Balogh Edgár, 88
