Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 7. szám - SZEMLE - Kósa László: Kalapis Zoltán: Bánát könyve

Nem csodálható, hogy élve a lehetőséggel, sokan ragadtak vándorbotot és Nyugat-Eurépában vendégmunkásként igyekeztek jobb megélhetést teremteni. A tízezer felsőmuzsalyi lakosból mintegy négyszáz dolgozik külföldön, főleg Németországban. „Nem csekély a kivándorlók száma sem, útjuk Kanada, Ausztrália és Új Zéland felé vezet.” Kalapis egyik riportsorozata Magyarittabéről szól, és olyanokat szólaltat meg, akik visszatértek Nyugatról. Beszélgető partnerei között valóban nem egy akad, aki évekig tartó megfeszített munkával „megszedte magát”, de jónéhányan vannak, akik a jól fizetett nehéz és alantas munkák vállalásával sem vergődtek dűlőre. Az eddigi „csúcs” szerint a hétszáz munkaképes ittabei közül egyidejűleg kétszázötvenen dolgoztak vendégmunkásként Németországban. A kivándorolt és a vendég- munkás sorsa — vallomásaikat olvasva — anyagi és érzelmi kiszolgáltatottságukat tekintve szinte semmit sem változott a régi amerikásokéhoz hasonlítva, bár jogi helyzetük és munkakörülményeik nyilvánvalóan kedvezőbbek, mint a külföldi munkavállalás őskorában a tengeren túl.

A falu tradicionális közege ma már nem véd meg az elsodródástól. A telepes községek sok- felől érkezett népe különben sem mindenütt kovászolódott erős, összetartó közösséggé. Aki nem külföld felé törekszik, az városba költözik vagy Jugoszlávia más, távolabbi tájaira. A helyben maradásnak talán leginkább bevált formája a Magyarországon is jól ismert kétlaki életmód: „Egyik lábbal az iparban vannak, a másikkal a mezőgazdaságban.” A munkássá lett első nemzedékből földjét „némelyik eladta, a másik megtartotta, hogy kéznél legyen, ha a kötél szakad.” A Nagybecs kerekkel összeépült Muzslya példája a faluból városnegyeddé .lett helységnek, mely különben leginkább vonzza a kis községek elvándorló lakosságát. Innen mindenki a közeli városba jár dolgozni, de legtöbbjüknek kisebb földdarab is maradt a kezén, melyet „második műszakban” saját maga vagy családtagjai művelnek. A tízezres lakosságból mindössze százötven a földművelésből főfoglalkozásként élők száma, harmincon aluli viszont csupán három-négy akad közöttünk. Leginkább kertészkednek, mert a városi piac köztudottan nagy fölvevője a zöldség- és gyümölcsterméknek. A Pancsovával ugyancsak egybeépült Hertelendyfalva (Vojlovi- ca) méginkább fölhagyott a paraszti életmóddal, a mintegy kétezer önálló háztartás közül csupán hetven él kizárólag mezőgazdaságból, s itt már csupán egyetlen főfoglalkozású harminc éven aluli földművesről szerzett tudomást az íróriporter. Legnagyobb gondjuk a székely telepesek leszármazottainak, hogy ipari üzemei miatt a város Jugoszlávia legszennyezettebb levegőjű helysége.

Majdhogynem szólásmondás a bánáti tájon — a szerző többször is idézi —, hogy manapság a lányok paraszthoz már nem mennek férjhez. Mégis vannak, akik távol a városoktól egyelőre

még kitartanak a föld mellett. Tanyákon, majorságokban élnek, vagy a delibláti homokpuszta erdősítésén dolgoznak. Kertészkednek, belterjes kultúrákkal bajlódnak, igyekeznek gépesíteni gazdaságukat. Mint Közép—Kelet-Európábán szinte mindenütt napjainkban, rájuk is az elöregedés jellemző.

Az életformaváltás anyagi és szellemi áldozatokkal jár. A csődbe került törökkanizsai selyemfonó egykori kiváló munkásai többségükben szak- képzettségüknek nem megfelelő munkát végeznek. A vendégmunkások gyakran áldozatai tájékozatlanságuknak és ügyetlenségüknek. Szomorú, egyéni sorsokkal ismerkedhetünk meg, négy gyermekes özveggyel, balesettől elnyomorodot- takkal és lumpen elemekkel is, akik csak végső pénzszükségben vállalnak valamifajta időszaki munkát.

Kalapis Zoltán tárgyilagosságra törekedve mutatja be a bánsági tájat és az itt élő magyarokat meg más nemzetiségű lakosokat. Fölfedezi és hangsúlyozza az élet minden olyan mozzanatát, amely előre mutat, biztat. Örül, ha javulnak a gyári munkakörülmények, próbálja marasztalni a külföldre készülőket, fölvillantja a tanyai élet szebb pillanatait, a homokfásítás eredményeit. A kép összességében azonban borongós marad. A könyv borítólapja foglalja össze leginkább az olvasói élményt: szinte égig érő gaz látható rajta, mely majdnem elborítja a sárgásbarna párába vesző síkságot, s hogy mégis laknak ezen a tájon, azt a látóhatár szélén halvány templom- torony, meg a homályba merülő facsoportok sejtetik és egy magányos traktoros, aki mintha menthetetlenül beleragadt volna a szántásba.

Az életmódváltás, az urbanizációs hullám valóban „föladta a leckét”. A mai viszonyok között a legfőbb emberi gond az anyagi megélhetés: legyen munka és pénz. Erről a két szóról folyik legtöbbször a szó a riporter és alanyai között. Gyakori cél a saját ház felépítése, amely néha évtizedekig elhúzódik. Tanyán „az anyagi jólét növekedésének külső jegye a jó ruha, a hálószobabútor, a nylonfüggöny, a sok műanyag dísz és egyéb holmi, a motorkerékpár, a traktor, a tranzisztoros rádió, a telepes tévé. A konyhában az épített tűzhelyet sok helyütt felváltotta a gázsparherd, a szobában pedig a csupa csípő, csupa far banyakemencét az olajkályha.” A gazdasági élet törvényszerűségei gyakran legpusztább és durva mivoltukban hatnak. Az aladári birtok gyors elnéptelenedése, a nagy darab parlagok az egyik évről a másikra változó keresletkínálat beszédes bizonyítékai. Ki hinné, hogy nemrég rövid idő alatt az ausztrál és új-zélandi gyapjú versenye következtében csökkent le nagymértékben a bánáti sík juhállománya. A megmaradt pásztorok élete Sinka István bojtárjaiéra emlékeztet.

Föltűnő, hogy a megszólaltatottaknak csupán kis hányada képzeli el társadalmi és anyagi föl- emelkedését tanulással. A tanyákon, falvakban

86