Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 7. szám - SZEMLE - Kósa László: Kalapis Zoltán: Bánát könyve

játszók munkája, a magyar könyvtárügy helyzete, a Magyar Képes Újság szerkesztői gondjai. Megindító a kép: hogyan bontakozott ki az amatőr néprajzi gyűjtőmunkából a szövetség tánccsoportjának a megalakulása, vagy miképpen szervezik meg a szórvány vidéken tanító pedagógusok magyarországi továbbképzését. Az évkönyv alapozta meg azt a gyanúmat is, hogy mennyire pontatlan a nálunk széltében-hosszában elterjedt kifejezés: „szerb-horvát nyelv”. Az évkönyv világosan és egyértelműen „horvát vagy szerb tannyelvű isko!ák”-ról beszél. Volna tehát valóban okunk ismereteinket tágítani a valóságnak arról a szeletéről, amelyet a határokon túl élő magyarság — jelen esetben egy apró, mindössze harminchat ezer lelket számláló közösség, a horvátországi magyarság — jelenlegi életének mondhatunk.

TÜSKÉS TIBOR

KALAPIS ZOLTÁN: BÁNÁT KÖNYVE

Mindig megkülönböztetett figyelemmel veszem kezembe azokat a könyveket, amelyek kevéssé ismert magyarlakta tájakról Ígérnek híradást. Érdekel a velem egy nyelvet beszélők élete, bármily távol laknak is, mert sorsuk alakulása visszahat a nemzeti közérzetre. Érdeklődésemet az a remény is táplálja, hogy ismeretlen értékekre vagy tanulságokra találok, amelyek gazdagítják egyetemes kultúránkat.

Kalapis Zoltán könyvének a címe, Bánát könyve egyértelműen arra figyelmezteti az olvasót, hogy egy táj életének alapvonásaival kívánja megismertetni. Nem okoz csalódást, mert a szerző valóban fontos dolgokról és gondokról ír, nemcsak a Bánság vagy ahogyan a jugoszláviai magyarok mondják, a Bánát viszonylatában, hanem általában a jugoszláviai magyarokéban, sőt sok tekintetben az egész Kárpát-medence közös mai létkérdéseire keresi a választ.

A kötet Kalapis Zoltánnak 1976—1978-ban az újvidéki Magyar Szóban megjelent riportjait tartalmazza, tehát nem szépirodalmi igényű írásokat, nem is szociográfiát, hanem ha mindenképpen pontosítani akarjuk a műfajt, szociográfiai riportokat. A szerző kilenc ciklusba rendezte írásait. Egy-egy ciklus nyolc-tíz riportból áll, melyek ha a napi újságforgatás penzumaként kerülnek a szemünk elé, talán nem mindig hagynak mélyebb nyomot emlékezetünkben, de céltudatosan sorbaszedve, megszerkesztve már jóval több mondanivalót hordoznak, mint egyenként; valóban társadalmi gondok kifejezői.

Melyek ezek a gondok?

Korunk világjelensége, a tudományos és technikai forradalommal járó nagy életforma-váltás, mely az utóbbi évtizedekben próbára teszi a Kárpát-medence népeinek életerejét, elérte a

bánsági magyarokat is. A Bánság majugoszláviához tartozó része, nagyjából az egykori Temesköz, a középkor végén Magyarország egyik leggazdagabb tája volt, de a néhány év híján kétszáz esztendeig tartó török uralom teljesen tönkretette virágzó mezőgazdaságát és városait. Eredeti lakossága elpusztult és elmenekült. A 18. század első felében a bécsi udvar, akár a kortárs tengeri hatalmak gyarmataikat, frissen hódított és betelepítendő területként kezelte. így kerültek ide mindenekelőtt nagyszámmal németek, majd szerbek, románok, spanyolok, franciák, olaszok, kozákok, bolgárok, csehek, szlovákok és legkésőbben magyar telepesek is, akiknek idevándorlása az első világháború kitöréséig tartott. Mindezt föl kellett idézni, hogy a bánsági magyarság mai gondjait és kulturális helyzetét megértsük.

A magyarok ma is, akár újkori megtelepedésük kezdetén, kétszáz esztendővel ezelőtt szórványokban és szigetekben élnek. Mivel legkésőbb érkeztek, föld már nemigen jutott nekik, nem is alakult ki erős birtokos paraszti rétegük. Túlnyomóig a kisföldű, de méginkább a nincstelen agrárszegénységhez tartoztak és tartoznak.

Az egyik riportalany Döme István Feketetó község határában például egy és egynegyed hold saját birtokon gazdálkodik, közben egy közeli állami birtokra jár idénymunkára. Mit tesznek az agrárproletárok, ha a föld nem elég a megélhetéshez és a mezőgazdasági bérmunka sincs kellően megfizetve? Megpróbálnak az iparban elhelyezkedni. Csakhogy miután a telepes ősök visszahódították a mocsaraktól a termékeny síkságot, a táj a búza- és kukoricatermő éléstár szerepét kapta az országos munkamegosztásban. Korábban sem iparosodott, ma is nagyon kevés a helyi ipari munkalehetőség, ami van, többnyire alacsony szakképesítést igényel.

Az első riportciklusban a szerző a nagy- kikindai téglagyárba látogat, és arról ír, hogy az egykori téglavető idénymunkások leszármazottai ma már állandó munkát kapnak a folytonosan üzemelő téglagyárban, de a munkakörülmények ma is igen nehezek, olykor embertelenek, a kereset pedig aránytalanul kicsiny. Jóval többet fizetnek az olajmunkásoknak, akik hol itt, hol ott állítják föl az energiaforrást kutató tornyokat a bánsági rónán, de a családtól távol, emberi településektől messze, örökké vándorúton kevesen bírják hosszú ideig. A helybeliek valahogyan nehezen barátkoznak velük, akik különféle nemzetiségűek, és Jugoszlávia legtávolabbi sarkaiból is érkeznek.

Új ipari létesítmények szaporodása volna a biztató kiút, mint ahogy egy másik riportsorozat tudósít róla, Törökkanizsán próbálkoznak. Nem is egészen új a kezdeményezés, mert a századelőn selyemfonoda kezdett itt működni, de sok évi kínlódás, meddő kísérletezés után nem olyan régen végleg megszűnt. És hetven esztendő óta csak most gondoltak új gyár alapítására, kisebb karton- és dobozüzemre.

85