Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 7. szám - SZEMLE - Tüskés Tibor: Valóságközeiben (Székácsné Vida Mária: A művészeti nevelés hatásrendszere; A Horvátországi Magyarok Szövetsége első évkönyve)
SZEMLE VALÓSÁGKOZELBEN Székácsné Vida Mária: A művészeti nevelés hatásrendszere (Akadémiai, 1980) A Horvátországi Magyarok Szövetsége első évkönyve (Eszék, 1979) Jó néhány éve történt. Az általános iskolai osztályfőnöknő, akinek keze alá járt a fiam, megkért, hogy a legközelebbi szülői értekezleten „művészeti nevelés a családban” címmel előadást tartsak. Ismerős képlet: az iskola és a tanár úgy könnyít a maga dolgán, ahogy tud, s a szülői értekezleteket azzal teszi „tartalmassá”, hogy a „kedves apukákat” és a „kedves anyukákat” is bevonja a pedagógiai munkába. Nem is lett volna semmi baj, igyekeztem kellően személyes lenni, s mondandóm elvi megalapozására is ügyeltem. Csak amikor a hozzászólásokra került a sor, tört ki a zivatar. Az előadásban ugyanis azt találtam mondani, hogy a kedves szülők a képzőművészeti nevelés ürügyén ne kockák és hasábok „élethű” lerajzoltatására törekedjenek, hanem tegyenek a gyerekük elé egy fehér papírlapot, adjanak kezébe egy ceruzát, és mondják azt, hogy „húzzál egy vonalat”, mert az egész képzőművészeti nevelés ügye talán itt és ezzel kezdődik ... Ez váltotta ki az egyik jólszituált anyuka rosszallását. Közölte, hogy ez az ördög szava, s a zavaros, értelmetlen, absztrakt művészet elfogadására való fölbujtás, ő ugyanis most járt Párizsban (akkoriban még nem volt megszokott nyarankint „Olasz”-ba, „Spanyoléba, „Franciáéba utazni), eredetiben látta Picasso képeit, s megbizonyosodott, hogy Picasso mennyire jól tette, amikor megtagadta műveit, bevallotta, hogy kóklerség volt az egész, s csak pénzért csinálta . .. Azóta persze sok víz lefolyt a Dunán. Nemcsak az állítólagos Picasso-nyilatko- zatról derült ki, hogy apokrif szöveg, hamisítás, hanem azt is megértem, hogy hajdani vitapartneromat nemrég ott láttam Amerigo Tot szobrainak pécsi kiállításán, pedig ezek a szobrok — hm, hogy is mondjam! — nem éppen földhözragadtan realista alkotások: úgy sejtem, közelebb állnak Picasso „vad” képeihez, mint a természeti formák élethű ábrázolásához. Volna tehát ok a reményre: a művészeti nevelés ügye előre megy. Sőt nemcsak az empíria, a személyes élmények alapján érzékelhető az előrehaladás, hanem a tudományos megállapítások tekintetében is. Itt van előttem ugyanis Székácsné Vida Mária könyve, A művészeti nevelés hatásrendszere, az Akadémiai Kiadó jelentette meg, átgondolt, igényes, alapos munka, tudós vizsgálatok eredményét és következtetéseit adja közre, amely — ha más szavakkal is — lényegében ugyanarra buzdít, amire magam sok évvel ezelőtt: „Az újabb kutatások szerint a firkálásnak fontos szerepe van az ábrázolás fejlődésében. Feltételezik, hogy még az olvasástanulásnál sem elhanyagolható.” Vagyis a képzőművészeti nevelés mintha valóban a firkálással kezdődne .. . Mindez azonban — mint a későbbiekben, remélem, kitetszik — nem az önelégültséget táplálja bennem, hanem a további kérdéseket. S talán azt sem kell külön indokolni, hogy miért éppen ebben a rovatban adok hírt Székácsné Vida Mária könyvéről, s a továbbiakban is miért nem tudományos hozzászólást írok a munkához, hanem személyes tapasztalataimat és gondjaimat szeretném megosztani. A művészeti nevelés ügye ugyanis nemcsak szűkén értelmezhető pedagógiai és pszichológiai kérdés, hanem társadalmi, közösségi kérdés is. A megvalósulás folyamata is a társadalmi valóságban zajlik, s eredménye, illetve eredménytelensége is közösségi kisugárzású. Azt könnyű belátni, hogy műalkotást csak ember hozhat létre. Már sokkal nehezebb annak elfogadása, hogy teljes emberi élet sincs a művészetekkel való valamiféle érintkezés nélkül. Pedig hogy mennyire így van, mutatja, hogy ha az ember nem a művészettel, akkor a pótszerével „kénytelen” élni. Az esztétikai nevelés kérdésének mind külföldön, mind itthon nagy irodalma van. Alexander Bernát már 1908-ban könyvet írt róla. S Székácsné is többször hivatkozik Karácsony Sándornak még a harmincas és negyvenes években megjelent munkáira. Szerzőnk — aki már több korábbi könyvében tanújelét adta, hogy kivételes érzékenysége van a művészeti nevelés gyakorlati és elméleti kérdéseihez — legújabb könyvében a művészeti nevelés területén végzett kísérleteit írja le helyenként néhány üde, személyes hang beleszövésével, és e vizsgálatok pszichológiai, pedagógiai és esztétikai tanulságait, következtetéseit adja közre a szükséges elméleti komolysággal. Legrészletesebben a Kecskeméten négy párhuzamos általános iskolai osztályban lefolytatott kísérletről szól. (A kísérletet Kokas Klára indította el.) Két kísérlet Budapesten, a Váli utcai általános iskolában zajlott: az egyik Arany János verses meséjének, a Rózsa és Ibolyá-nak a feldolgozásához, a másik Paul Klee Fuga in Rosso című festményének a megismertetéséhez kapcsolódott. Ezek a könyv legérdekesebb, — nem túlzás, ha azt mondjuk: — legizgalmasabb fejezetei. Kevésbé fogott meg a könyv második, általánosságokban mozgó része, ahol különféle forrásokra, mások nézeteire hivatkozva a „mozgáselv” esztétikai, pszichológiai és pedagógiai vonatkozásait foglalja össze kompendiumszerűen és igen sommásan. Melyek Székácsné Vida Mária kísérleteinek leg82
