Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 7. szám - VALÓ VILÁG - Pünkösti Árpád: Fedőneve: Manci
Mint említettem, nem idézem a főorvost, de elmondom, hogy ez egy nagyon érdekes kérdés, és megismétlem, hogy nem interjúról van szó, hanem tájékoztató beszélgetésről. Egyébként pedig a dringend (német, bizalmas, jelentése: nagyon sürgős) esetekben a leletek és nem vizsgálat alapján állítják ki a beutaló orvosi részét. Nagyon kínos, kellemetlen volt ez a szituáció, amiért teljes egészében az a nyugdíjas kis öreg a felelős, aki felvette a telefont. Nem is orvos! Anélkül, hogy bántani akarnánk Matu- zsinka Ferenc elvtársat, sajnos meg kell mondani, hogy ma is ő osztja el a minisztériumi kontingenst, ugyanúgy, mint korábban. Másrészt viszont a szanatóriumi kezelés nem egy adott betegség kezelése, itt a kedvező hatást a környezet, a klíma, a komfort megváltoztatásával érik el. Az asszony kimerült állapotban volt, zárójelentése alapján indokoltnak látszott a beutalás. — Állítólag ön azért utazott le éppen azon a napon Párádra, hogy különleges ellátást nyújtsanak az asszonynak. Ez rágalom. Szentessy főorvos hivatalos ügyben kereste fel a szanatóriumot, továbbá nem különleges, csak jobb ellátást kért a nőnek, ami mégiscsak más! Rekovaleszcens (lábadozó) fázisban egyébként megszokott az olyan kívánság, ami nem adekvát (teljesen megfelelő). — Az önök hiszékenysége hitelesítette, hogy ő Asztalos Jánosné, akinek visszhan- gos élete ellenére is megengedték, hogy három hét helyett hat hétig maradjon a gyógykórházban. Ha önök nem dőlnek be a neveknek, nincs bűnügy! A volt főosztályvezető a hibás, Szentessy doktor tagadja, hogy tudott bármiről! Én nem tudok és nem is akarok szembesíteni, engem az ember és a társadalom érdekel és nem az ügyek részigazságai, azért csak megemlítem, hogy Bereti főorvos azt mondja, hogy ő többnyire Szentessy Istvánnak jelentette az asszony viselt dolgait. Kovács Pálné, a szanatórium gazdasági igazgatója pedig, miután megsokallta „Asztalos- né” ügyeit, felment a minisztériumba Szentessy Istvánhoz, hogy vessenek már véget e nyaralásnak: — Ahogy életemben nem beszéltek velem, olyan durván letolt: „Maguk adják alá a lovat, élvezik, és még biztatják is!” Ezt mondta. — Ön régóta helyettes. Várt valamit „Asztalosnétól?” A minisztériumban szigorú szubordináció (szolgálati fegyelem) van, a főnökök megfelelően minősítik a beosztottak munkáját, az előbbrejutás tervszerű. Hat héten át hívtam, kerestem a részmunkaidős Matuzsinka Ferencet, végül az egyik adminisztrátor elárulta, mikor és hol találom. Kétszer kopogtatok, aztán benyitok. A három íróasztalos szobában egy sötét szürke ruhás idősebb ember telefonál. Mosolyogva int, jöjjek csak be és üljek le. Tudom, illetlenség, de nem lehet a beszélgetésre nem odafigyelni! — Igen, két darab júniusra, Hévízre, ahogy Z. elvtárs kérte! ... Jó, Z. elvtárs nevén lesz a boríték, úgy keresse a sofőr! Kezétcsókolom, kezétcsókolom! Időközben egy szalvétába fogott tortaszelettel a kezében bejött a szobába egy kicsattanó domborulatokkal díszített hölgy és szorosan az öreg mellé állt: — Feri bácsi, drága, Marikának nem jó április és Sopron. Bárhová, csak Sopronba nem! — Angyalkám, akkor csak a második félévben tudom . . . — Na, Feri bácsi, ha jól megnézi! — mondja és megringatja magát. — Talán csütörtökön, jöjjön fel mégegyszer! Kilibben a torta, én következem. A mosoly és öröm rögtön eltűnik, amint mondom a nevem. Szó sem lehet róla, hogy szóba álljon velem, megtiltották a főnökei! Mindenki feljebb mutat: ő tiltotta meg, ő! Hiába járom végig a sort, nem engedik meg, hogy Matuzsinka Ferenccel beszéljek. 76
