Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 7. szám - VALÓ VILÁG - Pünkösti Árpád: Fedőneve: Manci
törődik vele, hogy negyven gyerek szorong egy tanteremben. Kapva kaptunk a segítségen, ő megtette, amit a hatóságok elmulasztottak! Igaz, a magatartása, a stílusa, a beszédmodora ellene szólt. Nem volt trágár, a tónusa volt közönséges. Megjegyezte, hogy hasonlítok a volt szerelmére, meg azt mondta: „Itt is maradhatok éjszakára!” — Rettenetesen gyanús volt — szólt közbe az izgékony, madártestű tanárnő. — De megnyugtattuk magunkat, hogy ennek, vagy annak a felesége is közönséges! Tanácstag vagyok, pártvezetőségi tag, mégsem tudtam a tanterem ügyében semmit tenni! Mondja, miért kell közérdekben nagy emberhez fordulni? Csoda akkor, ha a közérdekbe belekeverik a magánérdeket is!? Harapjuk a füstöt és a füstölgést, a tanárnéni egyik cigarettát gyújtja a másik után. — Mi voltunk a hülyék, egy ilyen kis gyár főmérnöke, meg egy kis falusi tanárnő azt hitte, megállíthat egy ekkora vonatot! — Akiknek módja lett volna ellenőrizni őt, azok felültek, de mi vagyunk a főbuták, a minisztériumról a Rendőrújság cikke sem szól, csak mirólunk, azt hiszem őket ki sem hallgatták — dühöng a férj. — Tisztítjuk a közéletet! Rendben. De hogyan!? A munkás, ha elveszít egy 32/36-os kulcsot, megkapja a magáét, ha egy taxis elüt valakit, az is. És ha egy vezető? Melyiket közlik az újságok? A kisember bűnét másként éri utol a büntetés, mint a nagyét! Bennünket kiszerkesztenek, és a többit!? — Bízzunk istenben! — mondom, de a kisistenekre gondolok, és gyorsan fordítok a szón: — Milyen versikével köszöntötték „Katalin nénit?” A csupa lobogás asszonyka lefojtódik, nem hajlandó idézni az erre az alkalomra átigazított nőnapi köszöntőt. Ehelyett kihabzik belőle is az indulat: — Mi a lakásán is felhívtuk ezt a nőt, és volt telefonja! Hogy lehet, hogy egy börtönviselt telefonszélhámosnak meghagyják a telefonját?! Szerepet cserélnek a férjjel, mert ő meg azt mondja: — A parádsasvári gyerekeknek a szocializmus 30 esztendeje alatt egyetlen jegy sem jutott a parlamenti fenyőünnepségre, tőle mindjárt kettőt kaptunk. Paffok is lettünk azonnal! — Úgy járkált az Országházba ki-be, mint aki otthon van! — Meg is kapták ezért a magukét! — mondom. — De másutt azt sem mondták, ejnye, ejnye! — Mert ha elkezdik ellenőrizni a protekciósokat, az kellemetlen lenne! — mondja a férj. — Amíg nem az ügyeket, hanem a neveket intézik, ez mindig így lesz! — Asztalos János! Mond magának ez a név valamit? — Szélhámosság volt, elmekórtani eset, semmi köze a társadalomhoz! — mondja dr. Jantsky Erzsébet, a szanatórium alorvosa. — Sok betegünk van, akit a börtön, a harc megtört, aki az elmúlt 30—50 évet nem bírta idegileg. Hogy fenyegetőzik? Ezt is megszoktuk. Ezért nem volt kirívó ennek az asszonynak a magatartása; és ha újból jönne, mi ugyanígy végigcsinálnánk mindent! Maga beszélt vele? Bolondos kinézetű, egyik témáról a másikra ugráló, kapkodó beteg, az ilyen nem tud elintézni semmit! — Ahhoz képest elég sok mindent elintézett! — Átverte az embereket! Az nem társadalomkritika, hogy az emberek beugranak, ha megcsillantanak előttük valamit! Tragédia volt, ahogy ez a nő élvezte, hogy valaki; virágzó asszony volt ebben a szerepben és szürke kis verébként állt a bíróság előtt. Régen a csalók grófnak adták ki magukat, ez a rendszer megélte, hogy érdemes valakinek mártír-özvegynek hazudnia magát. — Mégis köze lenne a társadalomhoz? A doktornő el losolyodik, de rögtön kifakad: 73
