Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 7. szám - VALÓ VILÁG - Pünkösti Árpád: Fedőneve: Manci
— Néha elszörnyedek, hogy mekkora az emberek butasága, gyávasága. Hallja a szót, hogy elvtárs és máris hasraesik; nem is érti a nevet, de ő már hason van! Azt hiszi, azzal a szóval, hogy párt, embereket lehet felemelni vagy tönkretenni. Tudom, nem alap nélkül alakult ki az emberekben ez az érzés, a Rákosi diktatúra idején félni kellett. De hol van az már!? Rég nem így van, már nem tárgyak az emberek! Nem a kiskirályokkal van a baj, hanem a fejekkel, azt nem csak meghajtani lehet, azzal gondolkodni kell! — Pusztán kíváncsiságból hadd kérdezzem meg: párttag? — Nem. Vallásos vagyok. — Akkor honnan ez a szellemi foglalkozásúak körében különösen ritka nyíltság, bátorság? Felhúzza a vállát és mosolyogva mondja: — Egyik lengyel ősöm Eger várát védte! A hatodik hét utolsó napján a Gyopár presszóban adott búcsúestét hősünk. Előzőleg persze megüzente, hogy az asztalon abrosz és virág legyen! („Hűha, mi lesz itt! — emlékszik vissza Farkas Vince Miklósné egységvezető. — Honnan a túróból vegyek abroszt, pláne virágot novemberben!? Nem egy elit hely ez a Gyopár, abroszt azért hoztam hazulról.”) Az estély alkoholba fulladt. Az asszony szétválasztott egy békésen táncoló párt és maga kezdett el vonaglani a buszvezető férfival. Mindenki őket figyelte! Ismerték a nőt, hisz a parádi szórakozóhelyek panaszkönyveí ekkor már tele voltak dicshimnuszaival és mindegyik alatt ott díszlett: „Özvegy Asztalos Jánosné”, némelyik alatt az is, hogy „Országos Pártközpont” vagy „Kádár titkárság”! A nő asztaltársát, a 25 éves P. Erikát el is kapták a helybeliek: — Tényleg magukkal van Kádár elvtárs titkárnője? — Az lenne az! — mutatott a táncparkettra. Az idegenek megnézték és kérték hárman is a telefont, hogy azonnal rendőrt hívnak, mert ennek a nőnek se Kádár elvtárshoz, se a párthoz nem lehet semmi, de semmi köze! Szóval az idegenek észrevették, hogy szélhámos! Azonban a Gyopár presszónak nincs telefonja. A részeg tánc közben Kovács Mária nekiesett az olajkályhának és karjával kiütötte a csövet. A vendégek visítoztak. A boltvezetőnő férje odaugrott, helyre rakta a forró füstcsövet és rászólt az asszonyra: — Ez nem volt benne a rendelésben! A részeg nő megfenyegette, hogy elintézteti a pártbizottsággal! Ekkor a boltvezetőnő elhúzta onnan a férjét. — Asztalos János! Mond magának ez a név valamit? Párád után Pesten is elhangzott a szokásos kérdés. A szanatóriumi ismerősök azon kívül, hogy betegek, példásan egészségesek: kézről-kézre adták az asszonyt, ő pedig vállalta minden baj orvoslását. O. Györgyné azt mondja a telefonba: — Kérem, ne tessék velem foglalkozni. De adok én magának egy jó nevet, azzal sülve-főve együtt voltak, őt keresse meg! — és diktálja. — Bocsásson meg, de ez az asszony semmit sem kért „Asztalosnétól”, ön viszont új lakást akart kapni! — Még a taxiját is kifizettem és elkért tőlem egy negyed kiló Omnia kávét is! — kiált fel az asszony, aztán szégyenkezve megkérdezi: — Ön ezt tudja!? O. Györgyné azzal jött haza Párádról, hogy főnökének elújságolta: — Megismerkedtem egy befolyásos emberrel! — Dr. S. Egon, a Corvin Kórház orvosa nyomban gyanút fogott, ahogy meglátta az asszonyt és felhívta a Pártközpontot, ahol természetesen megmondták neki, hogy egyik néven sem dolgozik ott. Amikor O. Györgyné lakáskérvényéért jelentkezett „Asztalosné”, akkor dr. S. Egon rr ?gkérdezte tőle: 74
