Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 7. szám - VALÓ VILÁG - Pünkösti Árpád: Fedőneve: Manci
pénzügyi problémákról, vagy egyéb ügyekről dönt. Itt van Sasváron ez a patak, amit szabályozni kell. El kell menni azokhoz, akik erről döntenek ... Megköszönöm az őszinte szavakat és másodszor is visszautasítom az ólomkristáiy hamutálkát; most semmiképp sem fogadhatom el. A „Katica nénit” felköszöntő egyik úttörő édesanyja, Fényesi Győzőné szép piros pöttyös tányérokat fest a gyárban. — Nagyon örült a kislányom, amikor megkaptuk a parlamenti fenyőünnepségre a jegyet, aztán kiderült, hogy mi nem mehetünk be vele, csak a gyerekek. Telefonáltunk az asszonynak és gyorsan odajött taxival. Én inkább takarítónőnek néztem, Mariann-nak, a főmérnök feleségének is gyanús volt, de odament a bejárathoz és állítólag valami vakigazolvánnyal, vagy mivel beengedték, aztán bevitt bennünket is. Számomra is nagy élmény volt, hát még a gyerekeknek! Nekem semmi lelkiismeretfurdalásom nincs, még nevettünk is rajta, hogy hová kerültünk. Találékony és bátor nő volt, nagyon jól csinálta, azért nem bukott le. A gyárból visszamegyek és leülök a főmérnöki iroda előtt és várok és a hiszékenységét szégyellő Magulya László végül csak beparancsolt a szobájába: — Unom ezt az ügyet, rajtam ne csámcsogjanak! Az emberek többsége nem a ferde társadalmi szemléletet ítéli el, hanem azt nézi: hehe, ezt vagy azt becsapták! Újból röhögnének rajtam azok, akik ugyanúgy, vagy még jobban beleestek volna ebbe a kútba. Ha tévedtem, a közért tévedtem, mert támogatok mindent, amivel Parádsasvár gazdagodik! A történet ezredrangú mellékterméke volt, hogy a kislányom eljutott a Parlamentbe! — Felnézek, vesz egyáltalán levegőt ez az ember? — Szégyellem, hogy olyasmibe estem bele, amit a legmélyebben elítélek! Ahelyett, hogy csökkenne, egyre jobban terjed atörtetés, a hajbókolás, a kispolgári szellem! Elfelejteni akarom, nem ismét bosszankodni miatta. Felültem a neveknek, ami egyáltalán nem jellemző rám. Elítélem, hogy megtörtént, és nem tetszik, hogy előráncigálják! — Csak azért, mert önnek kellemetlen? Az eddig gyorsan pörgetett üveghasáb megáll a főmérnök kezében:— Maga mit csinált volna az én helyemben?! — Nem tudom, de ennyire nem mászok bele, az biztos. — Nézze, én elmentem az akkori járási titkárhoz. Azt mondta, nála is járt az asszony, hagyjuk, bolond szegény. A szanatóriumiak belógattak, a járás leállított. .. — A mákot könnyű elszórni, de összeszedni! Gondolja, hogy innen a sor végéről lebuktathatták volna? Csóválhatja a farka a kutyát? — Elindult valahonnan ez az ügy és belekeveredett az is, aki az ellenkezőjét akarja csinálni. Tudja, mi ennek az egésznek a rákfenéje? Hogy összeköttetés kell ahhoz is, hogy az ember a közösségnek elintézzen valamit! Az effajta umbulda nagyon nem tetszik. Egyes járási, megyei szervek hónapokat ülnek azon, ami napok alatt dönthető. Aztán jön egy szélhámos, és a közreműködésével számtalan dolog megoldódik. Köze volt ahhoz is, hogy meglett a tanterem, ráébredtek egyesek, hogy jó lenne már intézkedni! Tetszik a valószínűtlenül kék szemű, hirtelen őszült főmérnök indulata, mert úgy ostorozza a társadalmat, hogy magát sem kíméli. Le is küldöm neki az írás rá vonatkozó passzusait, és anélkül, hogy akár egy jelzőt is cáfolna: feljelent. Vajon a nyilvánosságtól fél, vagy attól, hogy megbírált „egyes járási, megyei szerveket”!? Tóth tanárnő az iskolában még teljes bizalommal fogad, de amikor lakásukba beenged a férj, olyan, mint aki citromot nyalt. Az asszony éppen a főmérnöknek telefonál, de ő nincs a helyén. Ez jó, vagy rossz? Miközben igazolványom nézik, egy Buddha-szobrot bámulok, pedig biztatóbb látnivaló is akad a gazdag kényeimé' lakásban. — Ha a tanteremügy nincs, semmi sincs! — jelenti ki határozottan a férj, Tóth Károly főfúrómester. — Mindenki az iskolát írja a zászlajára, de ül a babérjain, nem 72
