Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 7. szám - VALÓ VILÁG - Pünkösti Árpád: Fedőneve: Manci
— Ki vagy te!? — kapta el a karját a vehemens főfúrómester. — A kis Mari, a Kőrútról!? Az asszony fejéből azon minutumban elszállt az alkohol és csillagtisztán felelte: — Igen, az illegalitásban ez volt a fedőnevem! Püff neki! Hiába, ha egy bolond bedobja a kútba a követ, száz okos sem veszi ki! Ehhez a szép estéhez képest teljesen lényegtelen, hogy „Asztalosné”, most már barátnői társaságában, másodszor is tiszteletét tette az üveggyárban. Útközben vett négy méternyi 8 centi széles piros szalagot és azzal adta át a főmérnöknek: — Rendeltem Bodonyban a háziipari szövetkezetnél rendes szalagot, de nem készült el, ezért kérem, vágják ketté és írják rá: „Megemlékezésül Asztalos Jánosnétól”. Az egyiket a brigád-, a másikat az úttörőcsapat zászlajára szántam. (Magulya László főmérnök: „Az iparművész megírta, csokorba kötötték, de nem tették fel, mert az volt a megállapításunk, hogy szélhámos.”) Ezen látogatás alkalmából az igazgató egy 250 forintos ólomkristály vázával ajándé- dékozta meg az asszonyt. Két év telt el azóta. A gyógykórháztól néhány kilométerre, egy keskeny völgyben kucorog az ólomkristályairól ismert Parádsasvár. Mikor a gyárban kiderül, hogy miért jöttem, Magulya László főmérnök átabotában odaveti: — Ezzel az üggyel nem foglalkozunk! — így többes számban mondja, és becsukja az orrom előtt szobája ajtaját. Varga Sándor,a joviális igazgató viszont hajlandó fogadni. — Bizonyos mértékig kételkedtem benne, hogy az, akinek mondja magát, de nem volt időm vele foglalkozni, vendégeim voltak a központból. Átmentem az ajándékkal a főmérnök szobájába, fogadja szeretettel, mondtam, kezet fogtam vele és eljöttem, le sem ültem. — Ő azt mondta, ismeri önt, pétervásári járási titkár korából! — Nem voltam soha pétervásári titkár és nem emlékeztem rá se szőkén, se barnán! — Honnan van ennyi ajándékuk? — A reprezentáció terhére, vagy reklám célra elszámolhatjuk a száz forinton aluli ajándékokat. Nézze, ez a hamuzó 95 forint, rajta van, hogy Parádsasvári Üveggyár, reklám, tegye el, önnek adom! — Köszönöm, nem! — és eltolom magam elől a hamutartót. — Száz forintos ajándékról beszélt, de az asszonynak mindkét alkalommal háromszor ekkora értéket adtak! — Nagyon őszintén megmondom, vizsgamunkából maradtak vissza. A tömegszervezetek is igénylik ... vannak selejtes munkák . . . — Bocsásson meg, de nem hiszem, hogy egy megyei vezetőnek odaadnak egy selejtes vázát! Rontanák a hírüket? — Sok esetben magam sem értek egyet az ajándékozással, de kényszerhelyzet van. A megyei vezetők nem is igénylik, legfeljebb, ha külföldre mennek, akkor szólnak, hogy adjunk valamit, vagy ha vendégeket hoznak, azoknak. De nem erre mennek el az ajándékok, hanem a vasútfőnöknek, a szállításnak, az anyagbeszerzőnek; minden esetben termelési érdekből! Olyan ez már, mint a hálapénz meg a borravaló. Megmondom őszintén, ha törvényes út nincs az elszámolásra, akkor csalni kell, kiveszi az ember a termelésből, leírja selejtnek, esetleg néhány száz forintos ajándékkal százezreket nyer a gyár! Nem értem, mért jó az, ha rákényszerítik a vezetőt, hogy csaljon!? Éppolyan ez is, mint a szeszesital-tilalom, amióta a reprezentációból nem lehet szeszes italtvenni,azóta mindenütt úgy veszik a konyakot, hogy húsz kóláról meg két kiló süteményről kérnek számlát. Bizonyos protokollnak lenni kell, a baj az, hogy erre a kisfőnökök is rátesznek. Nem személyi érdekből, közösségi érdekből környékezik meg ajándékokkal azt, aki a 71
