Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 7. szám - VALÓ VILÁG - Pünkösti Árpád: Fedőneve: Manci

kitör a csihari engem is, meg az áldozati nadrág körül csaholó kutyát is. Végre a férfi kidugja a fejét az ajtón: „Mégis eljött?” — olvasom le az arcáról. Akár csak Frankné a lagziban, nem találja a helyét ez a család sem a társadalomban. A férj bányamérnök, az asszony könyvelő, ahogy környezetük mutatja, pontos, rend­szerető emberek mindketten. Van szép házuk, kocsijuk; tiszta szobájuk zsúfolásig meg­tömve parádsasvári ólom kristályokkal, csak épp egyszem lányukból nem akar sehogy orvos sikeredni. A szülői vakság sok botorságba beleviszi az embereket, s ez ellen a marxizmus—leninizmus esti egyetem sem véd. Becsapódtak. Istenem, okosabb embe­rekkel is megesett már, de mikéntek között azért ég és föld a különbség. És ahogy mentegetőznek! Miután lányuk az orvosegyetemi felvételin csak 14,5 pontot ért el, beállt a szanató­riumba nővérnek és ott ismerte meg a befolyásos asszonyt. („Emlékeztetsz a kislányom­ra, ő is épp ilyen korú!”) A mama lekáderezte az asszonyt, aztán meghívta magukhoz, családi körben mégis fesztelenebbül lehet protekciót kérni! Meglátni és összebarátkozni egy pillanat műve volt! K-né azt vallotta, mélyen megha­totta a nő életének története, de gondolom, nem volt hatástalan az sem, hogy meg­ígérte: „elintézi, ne kelljen még egyszer felvételizni”. Ez azt jelenti, hogy Emesét alacsony pontszáma dacára felveszik! Szóval „barátságba kerültünk” — mondja K-né. Ennek megfelelően az asszonyt vagy tízszer vendégül látták. Aztán amikor nem tudott választani a barátságból felajánlott likőrös és boros ólomkristálykészletek között, mind­kettőt utána vitte a szanatóriumba a kislány. (Semmi jelentősége nincs, csupán Kovács Mária agyának kiszámíthatatlan bakugrásait bizonyítja, hogy Emesének azt mondta: az akkor éppen érvényes férje a Merkur kereskedelmi igazgatója. Miért éppen az!?) K-ék szeretnének rajtam mihamarabb túladni. A kristályokhoz és hibátlan rendhez, urám bocsá’ még a kis vörös kutyához is passzoló nett, kontyos asszony közli, sajnos a másik szobában is vendégeket hagyott. Miért nem mondják, hogy nem kívánnak velem beszélni? Sem hideg, sem meleg? — Megkérdeztük mi a titkárnőt is, másokat is, hogy ki ez a nő. Hát különszobát ka­pott, a minisztérium utalta be, aztán egy hetet, még egy hetet, még egy hetet hosszab­bítottak neki, mi pedig már nem tudtunk visszalépni! Ezért bűnhődjünk két év múltán is? A kislányunk második gimnáziumban tbc-s lett, és a szanatóriumban eljegyezte ma­gát az egészségüggyel. Mi azt hittük, ez az asszony rendes, becsületes ember, aki tud segíteni. Ez olyan nagy bűn, hogy bennünket ezért el kell ítélni? jegyzetelek, de közben az motoszkál a fejemben, dehogy is akartak ők visszalépni! A papa vitte kocsival Egerbe Kovács Máriát, de elmentek vele Pestre, az egyetemre is, miután már nem is volt Párádon! Közbeszól a férj: — Mi csak azt szerettük volna, hogy a gyerek elérje a felvételi pont­számot! — Tanulni kell! — bizsereg a nyelvemen a mondat, de hallgatok. A mama valamit megérezhet, mert azt mondja: — A szorgalma átlagon felüli, nagyon akar! De meg­mondta ez az asszony, és ebben igaza volt: „Hiába éri el a pontszámot, ha nincs pro­tekciód, mit érsz vele!?” A szomszéd szobában tényleg mocorog valaki, mennem kell. Megígértetik, hogy nem írom ki a nevüket. Hálából búcsúzóul a mama még kiönti a szívét: — Mennyit okultunk a történtekből, nem is tudja! — Nagyot sóhajt és csak aztán folytatja: — Nem szabad hinni az embereknek! Kulcsmondat! Aláhúzom kétszer: no, majd itt bevágom a gyeplőt hű de mély gon­dolataim közé! — aztán Párádtól Pestig csak a bárgyú reklámocska bukfencezik a fe­jemben: 67

Next

/
Thumbnails
Contents