Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 7. szám - VALÓ VILÁG - Pünkösti Árpád: Fedőneve: Manci
Az utolsó napokban már a minisztériumban is majdnem mindenkinek furcsa volt ez az ügy, de arra nem válaszoltak, hogy kicsoda, csak azt mondták, most már küldjük haza! — Bocsásson meg a kellemetlen kérdésért: nem azért nézett el neki mindent, mert megígérte, hogy kinevezteti önt igazgatónak? — Nem kellemetlen a kérdés. ígéretet nem tett, csak megcsillogtatott valami olyasmit; de annyi minden történt itt az utóbbi három évben, hogy nekem nem volt mire számítanom. — A lassú beszéd itt már egyenesen vontatott. — Úgy voltam vele, ha én a szemébe kétségbe vonom, hogy ő Asztalosné, és netán mégis az, azt mondja, hogy goromba vagyok, neveletlen és nekem mások előtt is nagyon sokáig kell magyarázkodnom. — Úgy tudom, a kutatómunkát adta fel azért, hogy szanatóriumi igazgató lesz, de kinevezése elmaradt, hallottam talán el is megy, ha nem nevezik ki. Emberileg teljesen megértem, hogy netán belekapaszkodott ebbe a szalmaszálba is! Most van a szanatóriumban a csendes pihenő. — Tetszik tudni, én már semmiféle ígéretet nem vehettem komolyan. Amikor az ál- Asztalosné megérkezett, Szentessy elvtársék azért is jöttek le a minisztériumból, hogy közöljék,eldőlt az intézet sorsa, összevonnak bennünket a kékesi szanatóriummal és én továbbra is maradok igazgatóhelyettes. „Asztalosné” csalásának szélesebb a háttere annál, semhogy az én viselkedésemmel meg lehessen magyarázni; gondoljon csupán az asszony indulására! — Megint hallgattunk egy sort. — Ha nagyon szigorú vagyok, már harmadik nap elküldhettem volna őt haza. Ma már mindenki okos, akkor nem tudtuk, hogy kicsoda. — Mért védi a főnökeit, a minisztériumot? A főorvos nem válaszol, kinéz a műanyagredőnyös ablakon, szemüvege csillog a szú'rt fényben. Titkárnője, Kiss Andrásné a kihallgatás során és nekem is tagadta, hogy bármit is adott volna „Asztalosné”-nak, mivel ígérgette, hogy segít lánya egyetemi felvételében. A bíróság mégis úgy döntött, hogy a lefoglalt bűnjelek közül hat darab ólomkristály boros poharat neki kell visszaszolgáltatni. Az asszony a poharakat nem vette át. — Válaszolna még egy kérdésemre, főorvos úr? — Rámnéz. — Úgy tudom, hogy a Kútvölgyi kórháznak van külön szanatóriumi kerete a „magas párt-, társadalmi, állami funkcionáriusok, a munkásmozgalom kitüntetettjei és veteránjai” gyógykezelésére. A minisztériumi beutalókat sem ők, hanem a szakma betegei, orvosok, azok hozzátartozói, minisztériumi dolgozók, kisebb súlyú társadalmi szervek funkcionáriusai kapják. — Láthatta ezt a felújított épületszárnyat, az építés nagyon lassan haladt. Az egyik szakmunkás gyomorbeteg volt. Kértem, tartson ki, és megígértem, hogy a munka befejezése után beutalót kap ide, hozzánk. És az nem az egészségügyet, a betegeket szolgálja, ha nélkülözhetetlen tudású professzor, vagy netán az édesanyja soronkívül ide kerül? — Nem tudok felelni, főként nem néhány mondatban, így a főorvos kiteheti a pontot beszélgetésünk végére: —Az újságírók is ebből a keretből kapják a beutalót. Én nem a minisztériumi különkeretből kaptam — mentegetem magam lefelé ballagva a lépcsőn. „Nem, te a megyei különkeretből kaptad, két nap alatt!” — vág vissza szűzi újságíró énem. A szanatóriumi porta pultjának támaszkodva áll Eglis István masszőr, mellette fehér bot: — Kitüntetni kéne a csajt, olyan ügyesen csinálta, amit mindenki csinál, csak kicsiben. Keresse meg, kik nyaltak neki: azok, akik mindig helyezkednek! Megint a parádi kutyák! Tegnap, amikor itt voltam K. Istvánéknál és megbeszéltük, hogy ma délután öt órakor várnak, sehol sem volt a kutya, most viszont a megbeszélt időpontban, majd leszed a lábamról az apró, vörösszőrű jószág. Ha csak a nadrágom az ára ennek az írásnak, vesszen, határozom el, és hősiesen ballagok befelé, miközben majd 66
