Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 7. szám - VALÓ VILÁG - Pünkösti Árpád: Fedőneve: Manci

adtam oda és jeleztem a minisztériumnak, hisz Szentessy főorvossal, mint régi ismerősök üdözölték itt egymást, amikor összetalálkoztak. Ahogy végigsírta a november 7-i ünnepséget, az belepasszolt az életébe. Nagyon jó történetei voltak! Elmesélte például, hogyDetken pártmegbízatásból a kongregációban ő volt az első Mária-lány, és amikor jöttek a csendőrök, rákezdett a „Boldog Jézusra”, amiből tudták az elvtársak, hogy be kell fejezni az illegális gyűlést, és pucolni kell. Vagy: elkéredzkedett a rokonaihoz, majd elmondta, nem akarta, hogy lássák, hogy elmegy Párádról, ezért parókát öltött; kész kém-történet! Nemcsak azt tudta meg valahonnan, hogy esti egyetemre járok, de még figyelmeztetett is: „Bereti elvtárs, nemcsak vizsgákra kell készülni, évközben is aktívnak kell lenni!” Megállt a lélegzetem, még a tanáromat is megkérdeztem, hogy ismeri-e őt; fogalmam sem volt, honnan tudott meg ilyesmit. Aztán jóval később kiderült, hogy az az évfolyamtársam említette neki, akinek a kislányát be akarta juttatni az egyetemre. Amit ő valahol hallott, azt másutt ügyesen felhasználta.

— Titkárnője szerint senki más nem volt még itt hat hétig. Neki mért engedélyezte?

— Előfordult már ilyen — mondja nagyon halkan a főorvos és ismét elcsuklik a hangja. Először azt hittem, ideges, aztán arra gondoltam, hogy a hideg szoba az oka, aztán amikor nyáron beidéztek a minisztériumba és véletlenül összeakadtunk, akkor belenyugodtam, nem tudom, hogy időnként mitől mutál a főorvos hangja. — Általában három hétig vannak itt a betegek, de nem szokatlan a négy, vagy öt hét sem. „Asztalos- né” elmondta, hogy szörnyű emlékei miatt november elején nem tud Pesten lenni, később az volt az indok, hogy nem tudnak érte kocsit küldeni a Pártközpontból. Furcsa ügyeiről folyamatosan tájékoztattam főnökeimet. Volt a minisztériumban, aki emlékezett rá, hogy ez az a nő, aki minden évben botrányt csinál a Mátrában, hogy a galyatetői gondnokkal is volt már valami baja. Később behívták Matuzsinkát — aki a beutalókat elosztja —, hogy miért nem tudta már meg, ki ez az asszony.

— Mért vett neki virágot? Gondolom, ez nem jár minden betegnek!

— Nem is minden beteg köszönti fel a feleségemet a névnapján, ő viszont küldött egy szép bársony rózsás dísztáviratot: „A 227-es szobából Marika”. A novemver 7-i ünnepség után megemlítette, hogy „mi az elvtársaktól ilyen ünnepekre piros szegfűt szoktunk kapni” és mivel Pestre mentem, meg volt ez a dísztávirat, hoztam valami virágot neki.

— Bevallom, nem értem, hogy nem volt gyanús önnek!

— Tetszik tudni — így mondja nekem, a fiatalabbnak: tetszik tudni —, nálunk nagy szabadsága van a betegnek, csak később hallottam, hogy hány emberrel, céggel csinálta itt a trükköket. A november 7-i ünnepség után említette, hogy csak két hónappal ezelőtt ment férjhez, és hogy ő tulajdonképpen Asztalosné, de ez egyelőre titok. Nem is tudtam, ki az az Asztalos János. Annyi zavaros dolgot mondott, hogy elővettük a „Köztársaság téri 956” könyvet és utánanéztünk. Asztalos János ékszerész volt,szerinte fémmunkás. Amikor rákérdeztünk, azt mondta, hogy a képzettsége volt ékszerész, de fémmunkásként dolgozott. Én a Kisfuvaros utca hétben nőttem fel. „Pont onnan mentett meg egy család 56-ban, ők húztak be az utcáról és vittek kórházba.” Rákérdeztem. „Törpe növésű család volt, a gyerekek ilyen kicsik maradtak. Éppen most intéztem el, hogy vigyék ki őket az NDK-ba, hormonkezelésre.” Hát azok a gyerekek már legalább húszévesek, ilyen idős korban pedig a törpéken nincs sok kezelnivaló. Nem is emlékeztem a családra, pedig ismernem kellett volna őket. A minisztériumban azt mondták, próbáljuk kideríteni, ki ez a nő, ők is utána néznek. Érdekes figura volt, mindenkivel összebarátkozott a házban, leszólította az idegeneket is: „Lajos bácsi, hát nem emlékszik rám!?” A megye összes vezetőjét per Pista bácsi,Zoli bácsi emlegette; nem tudtuk, őt hová tenni. Két beteg mondta, hogy csaló, mi meg táborokra oszlottunk, az senkinek nem jutott eszébe, hogy megkérdezzük a nénit, akivel együtt érkezett, hogy kit kísér.

65