Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 7. szám - VALÓ VILÁG - Pünkösti Árpád: Fedőneve: Manci
mindennel! Néhány nap múlva megkérdezte tőle:—Tényleg voltál Asztalos János felesége, és gyereked is van tőle? — Igen, ő volt az első férjem. Tőle született János, Tibi, Ibolya és Mária, kettő orvos, kettő ügyvéd, mindnyájan a Szovjetunióban élnek. Nagyon szépen gondoskodtak róluk az elvtársak! Bár Joli néni többször is volt szanatóriumban, máskor két alkalommal töltött el annyi időt, mint itt egyvégtében. Készült is haza mindig: — Sokat sírtam. Én tartottam rendben a szobát, mint a cselédje! És még mindig november 7! Az ünnep estéjén este fél tizenegykor tréningruhában ballagott felfelé Kovács Mária az emeletre és a fürdőszobából befelé igyekvő barátnőjének előhúzta a szatyrából azt az ólomkristály boros készletet, amit a portásnő adott neki fáradozásáért: — Most jövök az egri pártbizottságról, nézd, az elvtársaktól kaptam, mégsem feledkeztek meg rólam! Kaptam még 45 szál piros rózsát és 30 szál piros szegfűt, a megye felszabadulása alkalmából, mert ez a vidék most szabadult fel! A csokrot holnap hozzák el kocsival! A szanatórium november 7-i ünnepségét a félig átrendezett ebédlőben, szűk körben, csak a dolgozóknak tartják már évek óta. „Asztalos Jánosné” fehér blúzt és lakkcipőt kért kölcsön az ünnepségre és „megjelent”. A beszéd alatt pedig elkezdett sírni, és az ünnepség végéig nem is hagyta abba. Akkor viszont berontott az intézet gazdasági igazgatójához és magából kikelve mondta: — Velem még az nem fordult elő, hogy egy ilyen ünnepségen nem ültettek a díszelnökségbe! — Fiatal még a párttitkár, nem tudja az illemet! — csitította az asszony. Novákiné a segédraktáros pedig azt modta: — Ha maga tényleg olyan helyen dolgozik, elege lehet ebből, itt legalább pihenhet: kikapcsolódik! — De „Asztalosné” sértődése terjedt, mint a fekély, elkapta a megbízott igazgatót: — Főorvos úr, önnel bármikor hajlandó vagyok leülni beszélgetni, de a párttitkárral nem! Majdnem levettem a cipőmet, hogy fejbe vágom a beszéd alatt, de lefogtak! — Elvtársnő, régen volt csak szokás a betegeket is meghívni az ünnepségre, most azt sem tudtuk, hogy el tetszik jönni! — udvariaskodott vele Bereti dr. Különös, hogy az egészségügyben, akik bakot tartottak Kovács Mária uborkafára kapaszkodásához, vagy legalább is közömbösen szemlélték azt, valamennyien helyettesek. Dr. Gazdag Gyula főosztályvezető-helyettesként ment nyugdíjba — az ő levelét idéztem olyan részletesen —, s róla mondta Beretinek az asszony: — Gazdag elvtárs kinevezése azért csúszott el, mert Cseterki elvtárs szabadságon volt! Tudom én is, hogy egy minisztériumi főosztályvezető kinevezéséhez semmi köze az Elnöki Tanács titkárának, de mégiscsak különös, hogy az igazgatói kinevezéssel éveken át hitegetett, magát gúnyosan „örökös parádi helytartónak” nevező, Bereti főorvosnak is azt mondta az asszony: — Én száz százalékig tudom, amit maga csak kilencvenkilenc százalékig, hogy a minisztérium kinevezi igazgatónak! Sőt, Mária asszony el is ment a járási pártbizottság akkori titkárához, Gubán Dezsőhöz, nevezzék már ki Beretit, mert nagyon kedves ember, esti egyetemre is jár, és pénzt sem fogad el a betegektől; mire a titkár azt felelte, hogy ő nem ellenzi a kinevezést, de azt a minisztériumnak kell javasolnia. És a kicsit önmagával is meghasonlott Bereti főorvos hat héten át elnézte Kovács Mária viselt dolgait! Ez nem gyanúsítás, ez tény, mégha a főorvos udvariassága az orvosi kar udvariasságát lefegyverző módon felül is múlja. — Nem ritka ebben az intézetben az olyan beteg — 56-os sebesült, veterán, a szolidaritási bizottság háborús sérült vendége Indonéziából, Koreából, Vietnamból, Etiópiából stb. — akire különösen kell figyelni. Azt sem mondhatom, hogy ő nagyon gyanús volt, hisz koponyasérüléséről, epilepsziájáról tudtunk. Harmadik nap kérte, adjam oda neki az intézeti gépkocsit, mert a pártbizottságra kell mennie; ez meglepett. Nem 64
