Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 7. szám - VALÓ VILÁG - Pünkösti Árpád: Fedőneve: Manci
házat építettek és jól jött volna a gyerek segítsége, megkérte Göncznét, hogy helyeztesse közelebb a fiát. — Ez a legnagyobb problémád!? Ezt én elintézem neked! Nem messze ide a harckocsizok parancsnoka jó ismerősöm! Be is ment Egerbe, a kiegészítő parancsnokságra, de ott Asztalos János nevétől sem estek hasra; ha az „özvegy” a „keresztfiát” akarja is közelebb helyeztetni, megvan ennek a hivatalos útja. — Na, Marikám, akkor mihez tarthatom magam? — kérdezte Gáspárné, az Egerből visszatérő asszonytól. — Holnap megmondom a tanácstitkárnak, csinálja meg a környezettanulmányt, aztán megírjuk a kérvényt és én viszem tovább még Nagykanizsára is! Nagykanizsa messze van, különben is csak Egerben kellett leadni a papírokat, amit Marika kényes pontossággal meg is tett, majd magabiztosan újságolta az asszonynak: — Verpelétre lesz helyezve a fiad, január tizenötig! Szerencsétlenségére később is visszament Párádra és a portásnő elkapta: — Marikám, mi van a fiam ügyével!? Január tizenöt már elmúlt és még mindig Kanizsán van! — Ne idegeskedj, felhívom Oravetzki őrnagyot és magad hallhatod, hogy folyamatban van a fiad ügye! — És telefonált is nyomban, de közölték vele, hogy csak személyesen, vagy írásban adnak felvilágosítást, majd az őrnagy letette a telefont. Ez azonban nem akadályozta meg Marikát abban, hogy úgy tegyen, mintha nem szakadt volna meg a vonal, ő tovább beszélt, nyugodjék csak meg Gáspárné, és hallja, hogy ő milyen befolyásos asszony! (Egyébként a kiegészítő parancsnokságról később megkapták a választ, hogy Gáspár Lászlót nem tudják áthelyezni.) A kontyos asszonyka riadt is, mosolygós is, amikor otthon rányitok. — Maga is ember, ha segítséget ajánl valaki, elfogadja. Képzelje, azt mondta, hogy ő Asztalos Jánosné! Roppant közönséges volt; úgy beszélt, „ötvenhatban engem is megcibáltak!” Mégsem mertem szólni neki, hogy a kávéért fizetni kell, pedig ahogy felébredt már szaladt le: „Főztél kávét?” De ha a főorvos is elhitte, hogy ő ilyen nagy ember, akkor a portás, aki a legutolsó a sorban, aki csak nyolcad osztályú beosztottja, az kételkedjen!? Kevesen kaptak olyan kedvezményeket, mint ő! — Volt kellemetlensége „Asztalosné” miatt? — Hát az, amikor megjött az idézés, hogy menni kell a Markóba! Hol van az? Életemben egyszer voltam tárgyaláson, szedtem a nyugtatót, mégsem aludtam egész éjjel. Nem mondtam én a férjemnek sem, apukáéknak sem! Látja, a fiam az tudta, hogy szélhámos, pedig nem is ismerte, csak elmondtam neki, hogy áthelyezik. Engem még úgy nem hordtak le, ahogy ez a gyerek lehordott, azt mondta, megérdemeltem volna, hogy lecsukjanak! — Mért hittek ennek a nőnek annyian? — kérdem, és a jókedélyű asszony elkomo- rodik, elhallgat. Mit mondjon? — Éber ember nem volt közöttünk! — böki ki végül. Csak az utcán jövök rá, megkérdezhettem volna, 1950-ben hol dolgozott. A papírjai szerint akkor volt 18 éves. Nováki Győzőné jól járt Kovács Máriával! A szanatórium segédraktárosának az édesanyja éveken át volt párttitkár és mindenféle munkása a köznek, aztán a trombózis megbénította és mivel folyamatos munkaviszonya nem volt, semmiféle nyugdíjat nem kapott. „Asztalosné” biztatta az asszonyt, hogy szedje össze a tanúkat, írassa alá a kérvényt a párttitkárral, s meglátja, hogy adni fognak valami pénzt! Novákiné nem hitt neki. — Van egy forintja? Akkor mit sajnálja? Mondom én, hogy mit kell írni! — és diktálta a kérvényt dr. B. Istvánnak, a SZOT Társadalombiztosítási Főosztályára. (Vajon 62
