Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 6. szám - SZEMLE - Fejős Zoltán: Az amerikás magyarok folklórja (Nagy Dezső forráskiadványa)
társadalmi rétegek népszokásai, hagyományai között. A könyv terjedelme, gazdag tényanyaga nem ad módot annak részletes áttekintésére, így meg kell elégednünk annak rövid vázlatával. A mű első részében a hiedelmek mitikus alakjait, a természetfeletti erővel felruházott emberekkel és a természetfeletti lényekkel kapcsolatos hiedelmeket írja le a szerző. Az előbbiekhez tartoznak pl. a gyógyító emberek, akikről számos furcsa hiedelem forog közszájon. A tárkányi tudós- asszony „jogosítványát” a néphagyomány például Ferenc Józseftől eredezteti. A tudós pásztorok tevékenysége szinte kizárólag az állattenyésztéshez kapcsolódik. Legtöbbször mágikus eszközzel gyógyítottak vagy tartották össze a nyájat. „Tudományuk” a néphitben gyakran egyenlő volt a táltossággal, a boszorkánysággal. A lidércek, kísértetek, visszajáró halottak, azok etetése is érdekes színfoltja a hortobágyi hiedelmeknek. A második fejezet a jelesnapi szokásokat és hiedelmeket ismerteti gazdag tényanyaggal. A munka intenzitásával párhuzamosan csökkent vagy növekedett a hagyományos ünnepi szokások száma. Ezt igazolja az is, hogy a legtöbb jeles nap és a hozzá fűződő hiedelem télen, a téli ünnepek idején érhető tetten. A mezőgazdasági munka köztudott idényjellege miatt ekkor szinte mindenki otthon volt a faluban, a pásztorok is otthon teleltek és a falusiakkal együtt aktívan részt vettek a szokások gyakorlásában, s többek között ez magyarázza a rétegkultúrák közti különbségek nagyfokú elmosódását. A szokások nagy része vallási ünnepekhez kötődött, a nem egyházi jellegű jelesnapi szokások pedig az emberi élet, a társadalmi események egyes mozzanataihoz kapcsolódtak. A különböző vallási felekezetek (református, római és görög katolikus) egymás mellett éléséből fakadó hagyományátvétel is megfigyelhető (pl. a betlehemezés a reformátusoknál). A harmadik fejezet a Tiszántúlon sajátos színfoltot jelentő, már említett pásztortársadalom, pásztorélet, a legeltető állattartás hiedelmeit, szokásait mutatja be. A történeti elemzés leginkább ebben a fejezetben domborodik ki, s ezért tekinthetjük ezt a legjobb, legátfogóbb résznek. A könyvet részletes irodalomjegyzék, térképek és képek egészítik ki. ÁCS ZOLTÁN AZ AMERIKÁS MAGYAROK FOLKLÓRJA Nagy Dezső forráskiadványa Hazai néprajztudományunk eddig szinte tudomást sem vett a századelő nagy kivándorlási hullámának néprajzi kérdéseiről. Szórványos (és részben publikálatlan) kísérletek után Nagy Dezső elsőként állított össze monografikus kötetet az amerikás magyarok folklórjáról. A gyűjteményt a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutató Csoportja két kötetben jelentette meg a Folklór Archívum című sorozatban (8. és 11. kötet). Részletesebb értékelését a téma érdekességén túl az is indokolja, hogy e kis példányszámú — még szakmai körökben is — nehezen hozzáférhető kiadványt szélesebb olvasóközönség előtt ismertessük. A több mint 500 lapos gyűjtemény a roppant heterogén írásos források egyik fő csoportját adja: amerikás magyar napilapok, naptárak, brossúrák és más nehezen fellelhető kiadványok eddig érintetlen forrásanyagát (kivételt Vasváry Ödön nemrég Szegedre hazahozott hatalmas gyűjteménye jelent), mely a kivándorlás páratlan dokumentumait tartalmazza. A szerző műfajonként rendezi anyagát. Elsőként az amerikás népdalokat gyűjtötte össze. Itt az említett forrásokon kívül felhasználta a Néprajzi Múzeum Etimológiai Adattárának kéziratos anyagát is (megjegyezzük, hogy pontosabb szövegközlés lett volna kívánatos!). Rövid — elsősorban kutatástörténeti — elemzés mellett Nagy Dezső rövid kommentárok kíséretében közli az egyes műfajokat, melyekben vázolja e műfajok és az amerikás folklór néhány vonását. Általánosabb tanulságokat csak részben ad, ezért a továbbiakban a gyűjteményből kiszűrhető főbb tanulságokat szeretném hangsúlyozottabban kiemelni. Előbb azonban néhány szót a kivándorlás történeti körülményeiről. Statisztikai számítások szerint a múlt század nyolcvanas éveitől a húszas évek végéig Magyar- országról elvándoroltak számát 1,5—2,5 millió főre becsülhetjük. Számszerűleg jelentős a bizonytalanság, azonban a jelenség dimenziója nem kétséges: a kivándorlás az első világháborúig a legnagyobb tömegeket érintő népmozgás volt. A visszavándorlás ellenére az ország népességvesztése jelentős, s csupán az Egyesült Államokban mintegy másfélmillióan telepedtek meg. A kivándorlást meghatározó objektív, elsősorban gazdasági, társadalmi okok kettős tendenciával hatottak. A hazai kedvezőtlen megélhetési viszonyok taszítóereje és az amerikai gazdaság lehetőségeinek vonzereje alapján nagyméretű vándorlás bontakozott ki. Fontos szerepet játszottak mind a kivándorló, mind a fogadó közösségek kulturális hagyományai, ugyanakkor a kivándorlók személyes indítékai is. Többségük, körülbelül 90%-ban a parasztság, agrárproletariátus köréből származott. Sokan többször útrakeltek, hiszen legtöbbjük célja az anyagi gyarapodás, paraszti gazdaságuk és létük megerősítése volt. E gazdasági emigráció résztvevőinek nagyobb része nem tért haza, így ők vetették meg az amerikai (és más országbeli) magyar diaszpórák alapjait. A magyar kolóniák első generációja befeléforduló hagyományőrzéssel igyekezett az amerikai környezetbe illeszkedni. Ez a beilleszkedés az Amerikába vándorolt más etnikumok hasonlóan zárt közösségeivel kölcsönhatásban ment végbe. E sajátos etnikai szubkultúrák kezdetben igen 84
