Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 6. szám - SZEMLE - Ács Zoltán: Barna Gábor: Néphit és népszokások a Hortobágy vidékén

tagolt, körülhatárolt témájú fejezetekbe. Jó lett volna megjelenés előtt a szöveget történész lek­torral is elolvastatni és a kiadóban alaposabban szerkeszteni. Bára kiadót elsősorban elismerés illeti, meg kell jegyeznünk, hogy manapság nem szerencsés dolog kolligátumot, vagyis egybekötött külön­böző műveket együtt kiadni. Ebben az esetben is jobb lett volna két könyvet megjelentetni. Egyik tartalmazhatta volna Kájoni Cantionaléját, a másik pedig Petrás Incze János tudósításait. Az érintett régi szerzők iránti tiszteletet jobban kifejező, praktikus és könyvészeti szempontból jobb könyveket vehetnénk így a kezünkbe. Ha már azonban együtt jelent meg a két mű, és valamilyen ismeretlen okból a fölöttébb drága kötet lapjai többféle színű és többféle minőségű papírra nyomattattak, jó lett volna, ha a külön­böző papírfajták alkalmazása egybeesne az ön­állóságot kívánó könyvegységek kiterjedésével, így Kájoni és Petrás műve legalább a különböző papírok által különülne el egymástól. BÁRTH JÁNOS BARNA GÁBOR: NÉPHIT ÉS NÉPSZOKÁSOK A HORTOBÁGY VIDÉKÉN A magyar néphit megszámlálhatatlan mozaik­darabkából tevődik össze és népünk vallásos tu­datának vékony, kopott rétegét alkotja. Ünnepi és jelesnapi szokásaink többsége szorosan kap­csolódik északi és nyugati szomszédaink folklór­jához, ugyanakkor egy bizonyos hányaduk az ázsiai őshaza korszakára vezethető vissza. Vannak, akik azt állítják, hogy a magyar hiedelem- és szo­kásvilág, összehasonlítva a szomszédos népekével halványabb, színtelenebb. Kosa László írja Nép­hagyományunk évszázadai című munkájában, hogy ez a színtelenség valószínűleg a magyar népet ért műveltséghullámok egymást zavaró­semlegesítő hatásából adódhat. Népi kultúránk­nak azonban az anyanyelvhez szorosan kapcsolódó területei — mindenekelőtt a folklór— igen egy­ségesek. Galeottó Marziónak is feltűnt, hogy a magyarok, legyenek akár nemesek, papok vagy parasztok minden különbség nélkül beszélnek és így a magyar nyelvű éneket ugyanúgy megértik az ország egyik felén, mint a másikon. Az időjós­lást, a természet kedvező vagy kedvezőtlen jelei­ből kiolvasható jövendöléseket mindenki számon tartotta. Az egyházi és jelesnapi ünnepeket egy­formán megtartották. Részesei voltak azoknak a szokásoknak, félték azokat a hiedelmeket, ame­lyek ezeket mitikusan körbefonták. A paraszti hiedelmek többféle összetevőből épültek és épülnek fel. Egy részük régebbi po­gány világképek maradványa, mások egyházi hittételekből torzultak hiedelmekké. A népi kul­túrának, s ezen belül a folklórnak is az általános, összekötő jegyei mellett tájanként megfelelő különbözőségei vannak. Az egyes néphiedelmek, néphagyományok kialakulásában, módosulásai­ban, hétköznapi gyakorlatában gazdasági, társa­dalmi és kulturális tényezők játszanak közre. Ezért a kutatónak mindenekelőtt az adott tájegy­ség, kulturális közeg történelmét, település- és vallástörténetét, az eltérő és azonos fejlődési vonalakat, a birtokviszonyokat, nem homogén etnikum esetén az idegen népcsoportok jelenlé­tét, azok egymásra gyakorolt hatásának területeit kell megvizsgálnia és feltárnia. Barna Gábor nagy feladatra vállalkozott, ami­kor azt a célt tűzte maga elé, hogy összegyűjti és feldolgozza a Hortobágy vidékének néphitét és népszokásait. A feladat nehézsége részben abban rejlett, hogy az ember azt gondolná, hogy erről a néprajzi területről nem lehet már újat mondani. Elég, ha csak átfutunk az e tájegységgel foglalkozó néprajzi munkák beláthatatlan során. Másrészt, mint ahogy maga a szerző is megállapítja, egységes hortobágyi folklórról nem beszélhetünk, csak kulturális övezeteket említhetünk, amelyek a Hortobágy környékén találkoznak. A kulturális eltéréseket azonban épp a Hortobágy puszta, ez a hatalmas kiterjedésű legeltető, állattartó övezet csökkenti, s ez minden egyes, a vidéken fekvő hajdúsági, nagykunsági stb. település gazdasági életére, s ezen keresztül társadalmára és népi kultúrájára nagy hatással van. A pásztorok társadalmának nagyfokú migráci­ója révén számos hiedelem terjedt el, mert a migráció meggyorsította a különböző kulturális arculatú tájak népei körében élő hagyományok, ismeretek kiegyenlítődését, ugyanakkor a speci­alizált pásztorkodásnak szakmai ismeretei nagy területen szinte teljesen azonosak, s ez szintén a kiegyenlítődés irányába mutat. Barna Gábor anyagát a századfordulótól nap­jainkig, az emlékezettel még utolérhető népélet­ből meríti. Elsősorban saját terepmunkája során gyűjtött hatalmas anyagmennyiségre támaszko­dik, de felhasználja a Hortobágyról eddig meg­jelent szak- ill. szépirodalmi munkákat is. Egyik legfontosabb céljának vallotta az immáron kive­szőiéiben levő szokások és hiedelmek lejegyzését. Munkája így elsősorban leíró jellegű, amelynek értéke az idő múlásával ritkán csökken, sőt, sok­szor éppen megnő. Néprajzos körökben manap- ság gyakran beszélnek a 24. órai mentésről, s ezt a tényt, ennek igazát Barna Gábor munkája is megerősíteni látszik. Pl. a természetfeletti lé­nyekben ma már csak a hortobágyi öregek kis része hisz, a róluk szóló történeteket legtöbbször már csak szórakoztatásképpen mesélik. A szerző az elzártsága miatt is leginkább hagyományőrző pásztortársadalom mellett a Hortobágy vidék falusi és mezővárosi lakóinak szokáshagyományait is megvizsgálja és párhuzamot von a különböző 83

Next

/
Thumbnails
Contents