Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 6. szám - SZEMLE - Bárth János: Domokos Pál Péter: "…édes hazámat akartam szolgálni…"

hiszen „az igazi hagyomány sosem a múlt élethű visszaállítására törekszik, hanem arra, hogy elibe álljon annak a pusztulásnak, amit az idő, a feledé- kenység, a dolgok természetes halála elhoz kö­zénk.” Csoóri Sándor összegezi így töprengéseit a népköltészet életéről a Tenger és diólevél­ben, de vállalhatná szavait joggal a Rozmaring­koszorú is. (Bratislava, 1979.) VEKERDI LÁSZLÓ DOMOKOS PÁL PÉTER: ....ÉDES HAZÁMNAK AKARTAM SZOLGÁLNI..." Keveset tudunk a legkeletibb magyarságról. Pontosabban szólva: még mindig alig ismerjük, holott e nép hagyományvilága az elmúlt tíz év folklorizmus-divatjának hatására rohamos tem­póban ivódott bele napjaink magyar kultúrájába. Az 1970-es években versmondók, énekesek, ze­nészek és táncosok százai szólaltattak meg szín­padokon és a Magyar TV képernyőjén moldvai magyar balladákat, dalokat, siratókat, játékokat. Könyvek tucatja árasztotta felénk ugyanezeket a népköltészeti alkotásokat. Úgy látszik azonban, hogy a meséket meséljük, a dalokat énekeljük, a balladákat ismerősként hallgatjuk, de a népet, amelytől mindez vétetett — egy érdeklődő szűk értelmiségi réteget leszámítva — nem ismerjük. Magatartásunk tulajdonképpen egy rossz hagyo­mány folytatása. Azé a nemtörődöm szemléleté, amellyel az elmúlt 7—800 esztendőben a magyar közélet viszonyult a Kárpátokon kívülre került magyarság sorskérdései iránt. Időnként persze voltak föllobbanások, zajos hazafias nekibuzdu­lások, de ezek sorsa az égő szalmalángokéhoz ha­sonló. A Kárpátokon kívülre költözött magyar­ság évszázadokon át élte küzdelmes, magára- hagyatott életét, dacolva idegen urakkal, beol­vasztó törekvésekkel, pusztító hadseregekkel. Nagyon kevesen voltak, akik életük jelentős részét arra szentelték, hogy a keleti magyarság nyelvi megmaradását és kulturális felemelkedését szolgálják. Közülük is kiemelkedik a XVII. szá­zadi csíki ferences szerzetes Kájoni János és a XIX. századi tudós klézsei plébános, Petrás Incze János. Domokos Pál Péter másfél ezer oldalas, monumentális könyve e két jeles férfiú kultúra­őrző, népmentő és műveltségteremtő tevékeny­ségét tárja korunk magyar olvasóközönsége elé. Miként életében többször, most is nagyon fon­tos művelődéstörténeti könyvet alkotott Domo­kos Pál Péter, az egykori csíki székely tanár. Annak idején a két háború között három kiadást ért meg nagyhatású könyve, „A moldvai magyar­ság”. Később sok folyóiratcikkel, majd a csángó népzene kétkötetes nagy gyűjteményével, leg­utóbb pedig a XVIII. század magyar tánczenéjé­nek feltárásával és bemutatásával örvendeztette meg az olvasókat, a közművelődés munkásait és a tudományos kutatókat egyaránt. Kájoni János munkássága fiatal kora óta foglalkoztatta Domo­kos Pál Pétert. Jó, hogy ezek a kutatások végre összefoglaló nagy könyvvé értek és akadt kiadó, amely vállalta megjelentetésüket. 1976-ban volt háromszáz esztendeje, hogy Ká­joni János híres könyve, a Cantionale Catholicum, vagyis a katolikus énekek nagy gyűjteménye elő­ször megjelent. Művelődéstörténetünk fontos állomása ez a könyv. Középkori gyökerekig visszanyúló magyar népénekhagyományt fog­lalt össze, és megvetette az alapját sok más ké­sőbbi énektárnak. Nagy szerepe lett a legkeletibb magyarság népéletének formálódásában, nyelvi és kulturális fejlődésében. Elsősorban úgy hatott, hogy évszázadokon át magyar éneket, magyar imádságot, tehát magyar költészetet adott a katolikus székelyek és moldvai magyarok szá­mára. Ezek a nehéz sorsú magyar népcsoportok Kájoni könyvének énekeit zengedezték, ha vasárnapokon és ünnepnapokon összegyülekez­tek falvaik öreg templomaiban. A román környe­zetben és román uralom alatt élő, sokszor ma­gyar papot is nélkülöző moldvai magyarok szá­mára legtöbbször a magyar éneklés és a magyar imádkozás jelentette a magyar közélet, illetve az anyanyelvi kulturális megnyilatkozás egyetlen formáját. Mindezek ismeretében fölöttébb sajnálatos, hogy könyvkiadóink ezidáig nem méltatták arra érdemesnek Kájoni János művét, hogy beiktassák az utóbbi két évtizedben örvendetesen megsza­porodott faximile könyvek sorozatába. A három­századik évforduló nagyon indokolta volna az effajta megbecsülést. Ez azonban nem történt meg, és így még inkább dicsérhetjük a Szent Ist­ván Társulatot a nagymúltú Kájoni-könyv új megjelentetéséért. E kiadás, amely tulajdonkép­pen a negyedik, magán viseli Domokos Pál Péter gondozásának ezernyi nyomát. Legszembetű­nőbbek a dallamok kottái, amelyeket Domokos Pál Péter többévtizedes kutatómunkával hatá­rozott meg és gyűjtött össze. Említhetnénk még a tanulmányt és a hatalmas jegyzetanyagot is, amely az énekek művelődéstörténeti összefüg­géseit tisztázza és segíti a további kutatásokat. A múlt századi tudós klézsei plébános Petrás Incze János életének bemutatása és leveleinek, feljegyzéseinek, néprajzi leírásainak közzététele fontos állomása a moldvai történelem és a mold­vai magyar népélet megismerésének. Megintcsak régi adósság törlesztéséről van szó, amely bár későn jött, jól segíti a moldvai magyarság sorsa iránti hazai figyelem élénkítését. A kötet csaknem száz oldalas bevezető tanul­mánya sok fontos — néha ezidáig ismeretlen — adatot sorakoztat fel a moldvai magyarság, az er­délyi székelység és a magyar katolikus énekkölté­szet történetéről. Kár, hogy a tematikailag is hul­lámzó adatáradat nem rendeződött alcímekkel is 82

Next

/
Thumbnails
Contents