Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 6. szám - SZEMLE - Vekerdi László: Kósa László: Rozmaringkoszorú
gazdag jegyzetanyag a Magyar népmesék (Bp., 1960), Magyar népballadák (Bp., 1968) és a Magyar népdalok (Bp., 1970) szellemét és osztályozását követi; a szöveggondozás és a műfaji ismertetések is az Ortutay-iskola hagyományait folytatják, de az említett három kötetnél szakmaibb, illetve — a bevezető tudománytörténeti tanulmánynak megfelelően — a vonatkozó irodalmat is tartalmazó szinten. S ahol lehetett, a Magyar Népzene Tára köteteinek hasznosításával. De Kosa nem merő tudományoskodásból jár így el, s nem is csupán azért, mert a kisebb anyag bővebb részletezést tesz lehetővé. Különböző korok különböző szempontok szerinti gyűjtéseit egyesíti a kötet, s így valamelyes szakirodalmi eligazítás a szövegek értékeléséhez és megértéséhez eleve nélkülözhetetlen. A közölt mesékből például néhányat még Ipolyi Arnold jegyzett fel, de a mai szokástól eltérően csupán az elbeszélés menetét vázolta, illetve csak a csodás elemeket jegyezte ki belőle. így persze gyakran elvész a lényeg, s csak a többi, részletesebben, de még mindig nem a modern magnetofonos kívánalmaknak megfelelően lejegyzett mesével összevetve sejthető a vázlat eredeti szépsége. A közölt mesék még így hézagosán és hiányosan is bámulatos képzelőerőről tanúskodnak, ami mellett elbújhat a tudományos-fantasztikus regények (e modern kísértethistóriák) űr-fantáziája. A témák, fordulatok, motívumok — kivált a tündérmesékben — máshonnét is jól ismert, általános szkémákhoz igazodnak, akár a modern sci-fi irodalomban, de mennyivel ötletesebbek az elemek, és mennyivel humánusabb történeteket szerkesztenek belőlük a mesemondók! Kivált a régibb mesékben föltűnő az azonosság igen távoli területekről származókkal, hasonlítsuk össze például a Nyitra völgyében a múlt században gyűjtött Zöld disznó-t a Nagy Olga által Széken az 1950-es évek végén fölvett Isten idétlenjé-vel. Az összevetés egyben a modern módszerek fölényét is mutatja, s aláhúzza Kosa véleményét, hogy még ma is érdemes lenne pótolni próbálni az elmulasztottakat. A mesékkel ellentétben a balladák esetében bőven volt miből válogatni, részint mert ezt a műfajt a múlt század dereka óta megkülönböztetett figyelemmel kíséri a kutatás, részint pedig mert „Kodály Zoltán korai gyűjtései óta Nyitra környékét a magyar néprajztudomány jelesebb balladaőrző vidékként tartja számon”. A XV— XVI. században virágzó klasszikus népballadákat „viszonylag kevés, de igen értékes típus képviseli”, olyanok, mint a Kőmíves Kelemenné, Fehér László, A halálratáncoltatott lány, A szégyenbe esett lány, a Molnár Anna, a Csudahalott. Nagyobb számban fordulnak elő a területen az azonos korból származó víg balladák és románcok, s igen bőven az újabb, XVIII. század végétől jelentkező betyárballadák. „A XIX. századi Magyarország majd minden neves betyárja megtalálható hőseik között. Közeli rokonságban állanak a rövidebb és kevésbé epikus betyárdalokkal”. Még nagyobb helyet foglalnak el a válogatásban a szerelmi dalok, és ez érthető is, hisz ez „a népi líra központi műfaja. Az egész népköltészetet tekintve is igen fontos és központi helye van. Sokrétű és nyitott. Hatása több rokon dalcsoportra átsugárzik, például a lakodalmi dalokra, keservesekre, katona-, pásztor-, aratódalokra, viszont nagymértékben magán hordozza a hivatásos költészet hatását is.” A szövegeket a válogató úgy csoportosította, „hogy azok minél többfajta érzelmi alaphelyzetet mutassanak be”; így az epikus műfajok — elsősorban a mesék és a balladák — alapvető magatartásmintákat bemutató súlypontjával szépen és természetesen szembeállít egy lírait. A Rozmaringkoszorú jellegzetessége és külön szépsége a Gyermekmondókák és játékdalok bősége; többet (134) tartalmaz, mint a Magyar népdalok az egész magyar nyelvterületről (125). A válogatást „szerencsésen segítette, hogy a Magyar Népzene Tárának első kötete éppen a gyermekjátékokat adta közre. Kodály Zoltán különösen szívügyének tekintette összegyűjtésüket, hiszen a zenei anyanyelv elsajátításának kezdő lépcsőfokai. A másik kedvező feltétel az volt, hogy a mai napig legjelentősebb magyar gyermekjáték-gyűjtemény a Bakos József által közreadott Mátyusföldi gyermekjátékok (Bp., 1953).” A játékdalokból egyszerű és közvetlen természetességgel bontakoznak ki a „Párosítók”, ezek pedig átvezetnek „A lakodalom költészeté”-be, ahol egyébként a tudálékos deákos-kántori verselés nyomait viselő darabok mellett a kötet legszebb strófáihoz tartozó gyöngyszemek is találhatók bőven, köztük például a Csoóri-kedvelte gyönyörű sorok: Szántottam fődjit, vetettem gyöngyit, Hajtottam ágát, szedtem virágját. Gyermekmondókák, játékdalok, párosítók és lakodalmas dalok egymásbahajló teljességéből pompás nevelkedési szokásrend, valóságos közösségi „növésterv” körvonalai bontakoznak ki a régi magyar faluk együtt legénykedő s leánykodó nemzedékei számára. És ez a dalokban megnyilvánuló szokásrend, ez a felnőtté-érési viselkedés- szkéma életesen fontos realitást rejtett. Sokszor leírta Veres Péter, nagy regényóriásában el is mesélte szépen, hogy a nehéz sorban élő parasztoknak, akik előtt „nincs se várható vagyon, se rang, se jó sorsot ígérő örökség, egyetlen kincsük a szerelem”; s éppen ezért hogy’ megtanulták őrizni. Hisz önmagukat, elemi létüket őrizték véle, s ezzel — nolens-volens — népükét. Ma ellenben — hányszor figyelmeztetett rá élete utolsó éveiben Veres Péter! — „a kis népek közül csak az marad meg, akár szocialista, akár kapitalista körülmények között él is, amelyik meg akar maradni”. De ugyan segíthet-é ennek az akaratnak néphagyományaink mai megéledése! Talán, 81
