Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 6. szám - SZEMLE - Vekerdi László: Kósa László: Rozmaringkoszorú
SZEMLE KÓSA LÁSZLÓ: ROZMARING KOSZORÚ Népmesébe illő história maga is, hogyan gyűj- tődött össze a huszonnegyedik órában annyiamennyi a szegény magyar paraszti nép szellemi kincsének pusztuló világából. Az is külön történet, ahogyan aztán a huszonötödik órában ez az összegyűjtött kincs kritikai kiadványokban és különféle tudományos raktárakban kodifikáló- dott. És amikor ma, a huszonhatodik órában megindult végre — elsősorban a határainkon túli kisebbségi kiadók, itthon pedig Ortutay profesz- szor jóvoltából — a szélesebb körű olvasótábornak szánt komoly méretű kiadás, még mindig akad, néhol hihetetlenül bőven, új és eleddig ismeretlen anyag elég, (mi minden mehetett itt veszendőbe!) elég ha Kallós Zoltán, Albert Ernő, Faragó József, Nagy Olga, Erdélyi Zsuzsanna vagy Békefi Antal munkájára hivatkozunk. Vagy akiket a Rozmaringkoszorú bevezető tanulmányában emleget Kosa László; elsősorban Manga Jánosra, Bakos Józsefre és tanítványaira, s Ág Tiborra. Kosa László a Rozmaringkoszorú egyik bevezető tanulmányában a szlovákiai magyar tájak népköltészetének gyűjtéstörténetét mutatja be, a másikban magukat a tájakat. Alapos és felelősségteljes, okkal és gonddal készült két tanulmány, mint Kosa írásai általában. Ez emeli őket a közölt bőséges tényanyagon túl tájékoztató és elgondolkoztató művekké. Van is min tűnődni, hiszen például a Zoboralja régies gazdagságára már Kodály Zoltán fölfigyelt századeleji gyűjtőútjain; már ő megcsodálta ott az addig csupán XVII— XVIII. századi kéziratos énekeskönyvekből ismert dalokat, régi stílusú balladákat, „amelyeknek párját, például a Kőmíves Kelemennét vagy a Csuda- halott-típust eddig csak Erdélyben találta meg a néprajzi gyűjtés”. De a Mátyusföld és a Csallóköz is a néprajzi gyűjtés klasszikus területeihez tartozik; Kosa tömören ismerteti a két táj néptörténetét, a Vágtól keletre fekvő síksággal együtt, s röviden utal az ottani két régi város, Érsekújvár és Komárom — azaz egy jellegzetes mezőváros s egy utak találkozásánál fekvő vásárváros — hatására. Lényegesen kevésbé ismert a Garam mente; „hagyományos paraszti életmódjáról eddig Duba Gyula szociografikus emlékezése, a nemrég napvilágot látott Vajúdó parasztvilág mondta el a legtöbbet.” Az Ipoly menti magyarok, a palócok néptörténete sem teljesen ismert, bár már Szeder Fábián munkássága „valóságos »palóc divatot« indított el a reformkori Magyarországon, és kezdetét jelentette a magyarországi néprajzi csoportok tudományos igényű tanulmányozásának.” A palócnak nevezett magyarok táji tagolódása Gömöeben is folytatódik. „Gömör szinte teljesen szabályos földrajzi egység”. A vasércbányák, a vasáru készítés, a jó minőségű vasas agyagra alapuló fazekasság és az árukat messzire szállító furmányosok tömör bemutatásával Kosa mindössze két oldalon (egy valóságos kis néptörténeti esszében) mesterien összegezi „Gömörország” különleges jellegét, s megérteti az ipar és a szállítás szerepét a népi kulturális hatások közvetítésében. Nem tekinthető hasonló néprajzi egységnek Kassa vidéke, bár „az egész terület közigazgatási, kulturális és gazdasági központja sok évszázad óta Kassa”. A vidék magyar falui három kisebb tájegységbe különülnek. Néprajziig kevéssé ismertek, kivéve Áj községet, mert itt Vargyas Lajos 1939—40-ben — mindaddig példátlan vállalkozásként — „összegyűjtötte a lehető legnagyobb teljesség igényével a település lakóinak zenei tudását”. A szlovákiai magyarság legkeletibb tája, Bodrogköz és környéke néprajziig hiányosan ismert vidék, „pedig a magyarországi részt bemutató könyvek és tanulmányok gazdag eredménnyel kecsegtetik a kutatókat. A Latorca-Bodrogtól északra fekvő síksági falvak magyar népi kultúráját még kevésbé ismerjük. Ami talán azért is furcsa, mert ez a vidék Erdélyi János szülőföldje. Itt, Nagykaposon, a kistáj központjában született az első jelentős magyar népköltési gyűjtemény gyűjtője és szerkesztője.” A második tanulmányban Kosa László a gyűjtés történetét ismerteti Bél Mátyástól a CSEMA- DOK (gyűjtők számára szervezett) nyári tanfolyamaiig, s a gyűjtőmunkáról a galántai magyar tannyelvű gimnázium diákújságjában, az Alkotó Ifjúság-ban közölt ízelítőig. „Áz idő sürget — írja összegezésül. Napról napra gyorsabban tűnik el a hagyományos paraszti kultúra. Önáltatás azt gondolni, hogy ezt az Európa-szerte lezajló folyamatot valamiként meg lehet állítani. Az azonban nem kétséges, hogy legszebb értékeit meg kell menteni, és mai szocialista kultúránkban hatóerővé, közkinccsé kell tenni. Tudvalévőén más a népművészet ápolása és más az elsüllyedő életmód múzeumi őrzése. Az egyetemes emberi és a nemzeti művelődésnek mindkettő fontos része.” És ugyanilyen fontos része a rurálhistória, vagyis néptörténet, amit vezető történészeink mégcsak nem is igen ismernek, s legjobb esetben a mezőgazdaság-történettel tévesztenek össze. Éppen ezért Kosa néptörténeti, s néptörténeti orientációjú néprajzi munkái szó szerint hiányt pótlóak. És egyben hiányokra utalóak is, mint ez a kötet, amely a szlovákiai magyarság népköltészetének összegező bemutatásán túl egyszersmind fényt vet a néprajzi és a történeti kutatás egyenetlenségeire is. A könyv műfaji beosztása, s az eszerint tagolódó 80
