Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 6. szám - MŰHELY - Pintér Lajos: Csapdák

vonatkozik. „Közösségi” természetére és céljára, illetve „individuális” természetére és céljára. Társadalmi elkötelezettségére vagy l’art pour l’art önirányultságára.

Hát ez az igazi csatamező és ennek öröksége a békésedő csatatér, amelyen lépünk.

*

A kultúra, a szellemiség harmadik hasadásánál tettünk pontot. Ez a harmadik a falu és nagyváros, munkás és paraszt elkülönülése, a „népinek” és „urbánusnak” különválása és különállása. Láthatjuk, kérdéstöredéke ez a kultúra vitáinak, mégis minden ellentmondást, kettősséget divat ezzel a névvel, címkével ellátni.

Az urbanizmus a 19. század végének és a 20. századnak a művészeti irányzata. Jellemzője, hogy a művészi ábrázolás hangsúlyát a nagyvárosi életre, a modern világra helyezi. Az 1800-as évek közepén a nagy társadalmi földrengés összedönti a feudalizmus ezeréves építményét. Nálunk a határkőre ez iratik: 1848. Oroszországban 1861- ben, végül Romániában 1864-ben megtörténik a jobbágyok felszabadítása, ezzel egész Európában megszűnik a feudalizmus. A munkásság száma a kiegyezés táján alig négy- százezer, kismesterek műhelyeinek ezreiben szétszóródva él, a politikára éppúgy nincs befolyása, mint az úgymond „malom alatt” politizáló parasztságnak. Ez utóbbinak ereje abban áll, hogy a paraszti gazdaság önellátó, s ezért külső kapcsolatokra alig szorulva autonóm életformát, kultúrát teremthet magának. A gyáripar kialaku- lásaviszonta munkásosztálynak kedvez. Száma a századfordulóra eléri a háromnegyedmilliót, s többsége, a döntő fontosságú nagyipari munkásság, Budapesten és környékén telepedik le.

Falu és város ellentétének eltúlzásával a dolgozó, politikából kizárt osztályok megosztása volt a cél. Lukács György hangsúlyozza, hogy falu és város egymáshoz való viszonya döntő tényező az európai demokráciák kialakulásában vagy elvetélésében. London és a yeomanry, Párizs és a francia parasztság forradalmi szövetsége az alapja a mai nyugati demokráciák létezésének. József Attila nem véletlenül írja 1932-es, Fiatalságunk és a népművészet című cikkében (1932 óta tudni illik tehát): „A jövő kultúráját az az osztály fogja megalkotni, amely a jövőt megteremti. Ez az osztály a proletariátus. A népművészet a múlté, a polgári művészet a jelené és a proletár- művészeté a jövő. A proletárművészet ősét a népművészetben látja, hiszen a népművészet hagyományosan kollektív (!). A népművészet a felgyülemlett, jelenlevő múlt, hatékony emlék, mely irányítja a jövőt. De azét, akinek van jövője (!)." ’’Ezért jó Juhász Géza 1943-as „népi írók” definíciója is: „Nemcsak azokat számítom népi íróknak, akik paraszt vagy munkás sorban élnek. Mégcsak nem is azokat, akik a mély rétegből származnak. Népi író az olyan értelmiségi is, aki a népi magyarságért küzd, a paraszt és a munkás helyzetét tárja föl, s a jobb magyar társadalmi rendért dolgozik.” Vagy ugyanez Lukács György későbbi interpretálásában: az irodalom egységes, mert kifejlődő öntudata a szabadságra törő népnek. Hogyan is neveztetik az író foglalkozása s a költőé? Kell-e ennél szebb válasz: a kifejlődő öntudat munkása!

Marx 1847-ben adja ki a Kommunista Kiáltványt; Kierkegaard 1846-ban „irodalmi bejelentést” tesz. Az egyik kiáltvány azzal végződik: Világ proletárjai egyesüljetek! A másik pedig azzal: mindenki magában dolgozzék saját megmentésén, mert a világ továbbfejlődésére mutatkozó prófécia csak mint tréfa viselhető el. Itt a forrása negyedik tudati hasadásunknak, amely a tehetségben kirajzolódó lehetőséget kettéosztja közösségi és individuális lehetőségre. A művészetet „társadalmira és önirányultra, l’art pour l’artra” hasítja. Itt kerül szembe a népi irodalom és az avantgarde, a formabontás, a formalizmus. A szellem színskálájára innen kiindulva kerül megannyi szín.

75