Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 6. szám - MŰHELY - Pintér Lajos: Csapdák
De egyik szín sem zárhatja ki a másikat; én az öntudatkeresés teljes színskáláját dicsérem. Egy 1934-es József Attila-jegyzet óta tudhatni, hogy „nyelvünk ősi és modern; erdei, mezei és városi; ázsiai és európai. Mi is ősiek és modernek vagyunk, európai magyarok.” Mindezeket nem azért mondtam el, hogy szociológiailag is alapozott ellentéteket, elkülönüléseket tekintsek semmisnek, nem azért, hogy az ellentétes színek palettájára az egyetlen összefoglaló színt, a szürkét fessem. Inkább azért, hogy a krónikus előítéletek helyett az új és az új elemzés szükségességére figyelmeztessek. A meglevő látszat helyére a megkeresett új lényeget kell állítani. 1957 tavaszán a Nemzeti Színház költőmatinékat akart rendezni, melyek bevezetésére Németh Lászlót kérte volna. A matinék elmaradtak, de A magyar vers útja című tanulmány addigra elkészült, hogy Pilinszky, Juhász Ferenc és Nagy László kapcsán elmondja máig ható üzenetét, miszerint — nagy hiba lenne, ha az új irányok képviselői is olyanféle viszonyba kerülnének egymással, mint a múló időkben a népiesek és urbánusok; az egyik gyökértelen européerkedőt látna a másikban, az meg afféle társadalmilag is időszerűtlenné vált parasztkodót a társában. — Azt sem árt meggondolni, hogy a két irány nemcsak megértheti, hanem ki is egészítheti egymást, termékeny szimbiózisba léphet. „A modern költészet adja meg a hősi elégedetlenséget, a távlatokat, a kegyetlen fegyelmet; a népiség az ezzel nem ütköző anyagot, Európa-alatti embert, ősi forróságot.” Németh László figyelmeztető összegzése ez: „a két irány, mely az újkori nyugati civilizáció utolsó, fullasztónak érzett szakaszában a tiltakozás két útja-módja volt, az alakuló világcivilizációban az építkezés, a kultúraszervezés két kiegészítő irányává válhat: a népiség mint az emberi emlékezet nagy kotrógépe, a modern élet elzátonyo- sodásától őriz; az a szellemi aszkézis pedig, amely a modern líra prése volt, kemény rendező, normatív erővé lehet, amely egy új világ körvonalait látva maga körül, s közben még mindig tiltakozva is, építi meg a kimélyült emlékezet fölött az új korszak emberét; nem a tájékozódást vesztett századvég prófétáit utánozva, hanem az emberi életből kivont törvények csendes és szívós mérnökeként.” Elmélet nélküli művészetesztétikánk és hézagos napi kritikánk miért küzd olyan vadul a fiatalok hagyománykeresése és példavállalása ellen? S a Németh László által fogalmazott „építkezés” igénylése helyett miért tette kizárólagossá az eleve elütő, elkülönülő, elidegenülő művész típusát? Nem tudom. Hisz jelentőssé művész nem lehet a művészet céljainak és eszközeinek azonosuló fölvállalása nélkül. Eltérése, elkülönülése ezáltali és ezen túli vívmánya csupán. Bár meghatározó vívmány. Számomra a szellemi élet kérdései olyanok, mint a fizika, matematika kérdései; törvényei, képletei. Engedtessék meg tehát, hogy az 1957-es Németh László-i képlet szerint igyekezzem megoldani életünk és kultúránk sokismeretes egyenletét. * * Pilinszky Jánossal folytatott beszélgetést hallgatok a rádióban 1978 karácsonyán. Egy mondata megüti a fülem — mert igazságára naplóírásom közepette magam is ráeszméltem —: az apró tények, adatok, dokumentumok kiválóan alkalmasak arra, hogy elfedjék a nagyobb összefüggések tartományát, elfedjék a dolgok lényegét. Janus-arcú apró tények: amennyire igazságrészek hordozói, annyira az igazság összefüggéseinek elleplezői is! Óvatosan bánjunk tehát a kis hírekkel, apró híresztelésekkel. Nemcsak érettünk vannak, hanem ellenünk is. Ez az oka, hogy időközben magam is fordítottam gondol76
