Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 6. szám - MŰHELY - Pintér Lajos: Csapdák
jus néprétegek képviseletét, utóbbi a feudális nemesi, majd polgári, kapitalista állam uralkodói képviseletét látta el. Ez a hasadás nálunk az 1867-es kiegyezéssel lesz végleges. Az 1867-ben létrejött kompromisszum (Lukács György elemzését idézve) egész sor döntő kérdést tabuvá tesz. Kiesik az irodalmi tematika köréből (tessék csak jól figyelni) a Habsburgokhoz való viszony kérdése; a hármas szövetséghez, főleg Németországhoz, a német kultúrához és politikához való viszonyunk kérdése; a nemzetiségi kérdés; a parasztkérdés és a munkáskérdés. A népi kultúra e legfontosabb kérdések nyomvonalán halad magányos és magános alkotóival. A hivatalos irodalom pedig, az akadémikus irodalom úgy alakul ki, hogy költőileg kánonizálja a teljes hallgatást a magyar élet eme legfontosabb kérdéseit illetően. Időközben, mikor a népi-nemzeti irodalom Petőfi korszakában teljes diadalára jutott, kiteljesedett kultúránk másik nagy hasadási folyamata is. A „népi” és a „népies” elkülönbözése. Az előbbi arra tört, hogy az elnyomott néposztályokat felszínre vigye. Az utóbbiban, „népies” formájában viszont ugyanazon formajegyek álarca alatt jelentkezett feudális, reakciós kinövése; amely dzsentris volt, úrtisztelő és romantikus, egészében antidemokratikus. Már a kortárs Arany János megírta „A magyar irodalom története rövid kivonatban” munkájában, hogy „a Petőfi utáni újabb líra nagy része őt vette előképül, de többnyire külsőségeit majmolja, anélkül, hogy szellemét bírná”. Ez tehát a „népiesség” definíciója, máig se találhatnánk jobbat: a népiség „külsőségeit majmolja, anélkül, hogy szellemét bírná”. Az első hasadást tárja föl például Veres Péter 1935-ös Irodalom ós világnézet című tanulmánya, s írói tábor szervezkedik, hogy egymáshoz közelítse a szellem eltávolodó kontinenseit. Legalább 1935 óta tudhatnánk tehát, hogy: „A polgári művészet szerint nem a tényleges őszinteség, hanem az őszinteség százszázalékos illúziója az igazi művészkedés. Szerintünk pedig ez csak az osztálytársadalom jelensége.. . Szerintünk a művészet az emberiség tiszta és korszerű tudata önmagáról egy-egy sajátos életsíkon és a legékesebb intellektusban és lelkiismeretben megvalósulva.” A második nagy hasadás fölszámolására József Attila 1936-ban, a Szép Szó fórumáról indít hadjáratot. A József Attila-i gondolat analógiája Veres Péter 1937-es Parasztkultúra és polgári érdeklődés című cikke. Legalább 1936—37 óta tudhatnánk tehát: ne essünk a népi-népies hasadás szakadékába se. A negyven évvel ezelőtti szavak sok cifra cserepet, hit nélkül választott divatkancsót söpörhetnének le a mai polcokról mégis. „Napjaink egyik jellemző tünete a parasztság iránti érdeklődés. A paraszti zene, tánc, mesék, dalok, a paraszti iparművészet kíváncsiskodást váltottak ki — írja 1937-ben Veres Péter. Éppen csak a politika maradt ki . . . Az, hogy a lakásaikat nép- művészeti tárgyakkal, szőttesekkel, cserepekkel, képekkel, csecsebecsékkel rakják teli, éppolyan lelkiismereti pótlék ma az uraknak-polgároknak, mint voltak hajdan a vallásos kegyszerek... A tömegből lassan kiválasztódik egy folyton növekvő, értelmiségiekből, diákokból, munkásokból álló réteg, amely már eljut... a közösség vállalásáig is . . . küzdeni is tudnak és akarnak ... a teljes felszabadulásért.” Két csapdából már kivágtuk magunkat; hátra van még kettő, amelybe fejjel belé- zuhanhatunk. Petőfi korában a népiség fogalma (a közép-kelet-európai feudalizmusok keretében) a parasztsággal azonosult. Minthogy ezekben az országokban a munkásság nem volt számottevő. A városiasodás, kapitalizálódás magasabb szintjén azonban megjelent „népinek” és „urbánusnak” ellentéte, falunak és városnak, falusi parasztnak és városi munkásnak élesedő ellentéte. Ismét csúsznak a kontinensek. Ez a harmadik nagy hasadásunk. Ha ez a harmadik hasadás az emberi tudaton kívül történik (igen, kívül, a társadalmi munkamegosztás, árutermelés érdekeinek világában), akkor a negyedikről elmondható, hogy immáron az emberi tudat hasadása. Ez a negyedik a művészet céljára 74
