Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 6. szám - MŰHELY - Pintér Lajos: Csapdák

nyáron szent búza fejevételét, / ősszel a musttá taposott szőlőt, / télen a lábunkban fölkúszó hideget, / szorongva várunk, amíg szívünkig ér, / és egyre rokonabbak leszünk a földdel, / föld-anyánkkal!” Képalkotása szerint úgy tudhatjuk róla: népi. Ha más versében formabontó módon tör meg egy verssort, mert mint minden egész, a vers is eltörött, már így ítéljük: urbánus. Apró jegyeket is szembeállítunk egymással; sokszor nagyobb elszánással, mint a lényeg ellentéteit. Látni véljük népművészeti és világirodalmi érdeklődés, ihletés ellentétét; provincializmus és kozmopolitizmus ellentétét; anekdotizáló stílus és filozófia ellentétét; műveletlen őstehetség és tudós művész ellentét; hagyományőrzés és formabontás ellentétét. Látjuk a képteremtő, látomásos művész és a fogalmi, szerkezetekben-struktúrákban gondolkodó művész ellentétét; romantikus szemlélet és klasszicizálás, avantgardizálás ellentétét. És mégse látunk eleget, és mégse látunk semmit. Megérné ezen ellentétpárok gordiuszi csomóját ténylegesen kibogozni és végezetül azok nyakára hurkolni, akik rajtunk ezekkel manipulálnak. Példaképeink is megkettőződtek, hisz egyik oldalon példának okáért Petőfire, Móricz- ra, Adyra, Veres Péterre, Nagy Lászlóra, a másikon Vörösmartyra, Kassákra, Déryre, Lukács Györgyre, Weöresre, Pilinszkyre illik esküt tenni. Nem 1940-ben nyílt ketté a föld alattunk, talán nem is 1867-ben, a kiegyezéskor, amiképp Lukács György állítja. Különböző érdekek ellentéte régi a történelemben. Hiba csak az, ha ezek az ellentétek lényegüktől, korszakuktól elszakadva részekként, előítélet-atomokként lebegnek. S persze, az ezekkel élők, a lényegüket vesztett ember-atomok nem értelmük, „világnézetük”, hanem külsőségek divatja szerint választják egymást. Innen folytassuk, s keressünk eredendő, lényegi elkülönüléseket és összefüggéseket.

*

Kegyes és nem kegyes olvasó! (Engedtessék meg ez a megszólítás, egy diákköltészeti antológiából élesztem újra, szerzője 1796-ban írta, s hozzátette még azt is: „Igen nagy hiba van az könyvírókba, hogy élőbeszédekbe csak a kegyes olvasókat szólítják meg, mert osztán a nem kegyes nem ért rólla, pedig melyik van több?” Tehát ismételten e játékos megszólítás: Kegyes és nem kegyes olvasó!) Előtolakszik a fontosabb kötetek polcáról Juhász Géza Népi írók (Budapest, 1943) című könyve; Veres Péter A szocialista műveltségről (Kossuth Kiadó, 1978) című gyűjteménye; Németh László Megmentett gondolatokja (Budapest, 1975) és a József Attila Művei (Szépirodalmi, 1977), Magyar Remekírók II. kötete, Tanulmányok, cikkek, levelek; valamint Lukács György Magyar irodalom, magyar kultúra (Gondolat Kiadó, 1970) kötete. Milyen jó érzés haladni a szellem nehezen belátható útjain, ha a zseniális alkotók fényjeleikkel mutatnak utat. Egyik legfőbb elvünk az is legyen: ne tévedjünk el ott később, ahol ők már utat találtak s utat törtek. Aki ezt nem érti: nem érti sem az emberiségnek, sem az irodalomnak a történetét igazán. Ne késlekedjünk, induljunk is.

Mióta s hányfelé hasadt s hasad az egynek gondolt kultúra? — erről beszéljünk. A „népi” kultúra és szellemiség végvárai Európában is a 18. század végén, a 19. század elején épültek ki véglegesen. Az egységes nemzeti államok megteremtésének zászlaját tűzték várfalukra. Abban a hitben építkeztek, hogy a társadalom minden osztálya a jogok falain bévülre kerülhet. A „népi” és a „nemzeti” fogalma tehát — mint Szilveszter éjjelén éjfélkor az óramutatók: fedték egymást. Egy perccel később azonban a két fogalom elvált egymástól; megkezdődött kultúránk új időszámítása. Ezt tekintem én legújabb kultúránkon az első nagy hasadásnak.

A 19. század közepére nyilvánvalóvá vált, hogy a nemzeti államok polgári rendje (Kelet-Európábán végesteien végig a feudális nemesség rendje) nem váltja be a dolgozó nép elképzeléseit. A népi és nemzeti fogalma elvált egymástól. Előbbi a plebe73