Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 6. szám - MŰHELY - Pintér Lajos: Csapdák
burkolja a valóságot és romantikus, nosztalgiás irodalomszenvelgéssel áradozik a paraszt és a primitív ember felsőbbrendűségéről .. Mit mondhatni az értékelés értékeléseként: ez pedig a szent demagógia. De máris a népies-urbánus viták szikes termőtalaján állunk. Itt folytassuk, nincs kitérés! * Lépjünk tehát a népi-urbánus kettősség s vitakör „szikes termőtalajára”, ahogyan előzőleg már neveztem. Miért? Olyan ellentét lényegét kellene meghatározni, ami ellentét talán lényegét tekintve nincsen is. Mégis hat, érzéseket irányít, döntéseket határoz meg, világnézetünket motiválja. Nincs és van mégis: miként az Isten. Szőts István zseniális filmjének Népszava-beli, 1943-as kritikáját idéztem már. ítélkezése érthetetlen és észérvvel megmagyarázhatatlan lenne, ha mélyén, szikes talaján nem a népinek szektás, dogmatikus fogadtatását keresnénk. Pedig mennyire látszólagos az ellentét. Ez esetben csupán formai is, hisz két lényegében népi erő ugrik egymásnak, a szociáldemokrata és a paraszti-demokratikus, ahelyett, hogy az adott pillanatban erős fasizmus ellen szövetkeznének. Az 1940-es évek elején Lukács György is fölfigyel arra, hogy például a Szép Szó folyóirat — szintén demokratikus fórum — úgy harcol a „népiesek” hibái és tévelygései ellen, mintha azoknál és nem a hatóságoknál, nem a nyilas hatalomnál lenne a reakció fő fészke. A harc helyett pedig — Lukácsot idézve — üdvözölni kellene, s féltő gonddal ápolni a parasztság megmozdulásait, melyekkel az első ellenforradalmi éveket követő fásult közönyéből éled. Láthatjuk, ez az a pillanat, amikor a „népi” és „urbánus” címkéi nem a demokratikus és antidemokratikus erők, nem a nemzetalatti és a feudálkapitalista hatalmi erők valós ellentétére utalnak, hanem például paraszti és munkásosztályok formai ellentétére. Nagy Sándornak igaza van akkor, amikor karddal szétvágja az agyonbogozott gordiuszi csomót, de engedtessék meg mostani vitánk gordiuszi csomóját olyannak tekinteni, amely kibogozásra érdemes. Tegyünk egy kísérletet: íme két szöveg, érezni véljük-e rajtuk a kultúra 1979-ig továbbtartó tudathasadását. Előre megmondom, hogy igen. Az egyiket a marosvásárhelyi Igaz Szó 1978. novemberi számából idézem, Bajor Andor vitairatából: „Emlékszem, hogy egy ízben a számtalan továbbképző stúdium között szakácstanfolyamon kellett részt vennem. Az öreg szakács a tökkáposzta főzelék készítését magyarázta, amikor az ízek egyik neofita mestere megkérdezte: ne tegyünk-e a csúzpájzba fokhagymát? Mire az öreg szakács szemügyre vette a kérdezőt, aztán bólintott: Majd ha maga készíti, akkor tehet!” Ha nem tudjuk, hogy mi is valójában az a „népi” meg „urbánus”, azt akkor is rámondhatjuk, hogy ez úgymond népi hangvétel. Mesélő, emlékidéző, anekdotázó, az anyanyelv körül nagy köröket leíró, az irodalom vitáját nem a matematika képletei szerint levezető, hanem romantikusan „fűszerező”. A másik pedig? Formailag egy külön világot idézek, ha Danilo Kis írásának egy mondatát veszem az Új Symposion 1978. júniusi számából: „A nacionalistának a személyes megfigyeléseim alapján megrajzolt portréja nem egyéb volt, mint en général lélektani arcképe annak az embernek, aki ép eszét, józan ítélőképességét veszíti egy másik nemzet, a maga választott ellensége nevének említésére; annak az embernek az arcképe, aki ezzel a totális választással és egyben e destruktív totális választással valósítja meg önmagát, a szó Sartre-i, egzisztencialista értelmében.” Ez a mondat pedig filozófiai indíttatású, definiáló, műveltség-centrikus. Hangütésében az előző ellenpontja. Érezhetőek a népi, tehát természeti, elemi, anyagi látás és az úgymond urbánus, tehát elméleti, fogalmi gondolkodásmód apró ellenpontjai is. A kitűnő költő, Szilágyi Domokos így ír: „Mi itt szeretjük, két nemlét között: /tavasszal szilvafák hóvirágos ágait,/ 72
