Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 6. szám - MŰHELY - Szükség van a falu-és mezőváros-kutatás megújhodására (Márkus István válaszol Hatvani Dániel kérdéseire)
a toronyból, és Csák Gyula Mélytengeri áramlás-át. Mennyire éreztél ezekkel szellemi rokonságot, illetve mennyiben nem éreztél? Ezek a művek rokon-, vagy ellenérzést váltottak-e ki belőled? Ez azért kényes kérdés, mert Csoórival szemben mindig elemien rokonérzést tápláltam, s erről már szóltam az imént. Csák Mélytengeri áramlása ellen nekem soha nem az volt a kifogásom, hogy bírálja az állapotokat, hanem az impresszionizmusát éreztem felszínesnek, s túlságosan nagyot kiabáltam, amikor a könyv megjelent. Szerencsétlenül sült el a dolog, mert az lett a látszat, hogy én nem szeretem az igazmondó szociográfiát. De ezek elmúlt dolgok. Visszatérve még Csoórira: ő akármiről akármit ír, az fontossá, érvényessé válik. Különben azért fontos ez a kérdés — személyektől függetlenül —, mert a minőség igénye nem mindig a módszeresség igényével azonos, sokkal inkább függvénye lehet az írói kvalitásnak. Ha Illyés nagy író, akkor az írói szociográfiája is jelentős teljesítmény, mint ahogy a Puszták népe is az. Az írói szociográfia minőségét, a tehetségen túl, az írónak a világhoz meg az emberekhez való viszonya dönti el. Most arra szeretnélek kérni, hogy beszélj szociográfiai módszeredről, annak kialakulásáról. Hogyan dolgozol, miként közelíted meg a témát, a vizsgálandó területet, eközben milyen sikerélményeid vannak, amelyeket szívesen emlegetsz? És esetleg, ha voltak kudarcaid, amelyekről kevésbé szívesen szólsz, azokat is jó volna megemlítened, ha másért nem, a tanulságok végett. Amit az előbb negatív éllel emlegettem, miszerint büszkék voltunk a magyar falukutatás egyedülálló teljesítményeire, előnnyel is járt, nevezetesen azzal, hogy irodalomnak minősült a szociográfia, és a szociográfus az írószövetség és az Irodalmi Alap tagjává lehetett. Nemcsak én, mások is. A Magyarország felfedezése, mint irodalmi vállalkozás, és nem mint különleges politikai cselekménysorozat, a Szépirodalmi Kiadó keretében létrejöhetett az írószövetség, valamint a párt- és az állami vezetés együttműködése folytán. Ami a módszert illeti: azt lehet mondani, hogy nem is módszer, inkább egy olyan készség és adottság szükséges, hogy az író szeresse és megértse az embereket. Megint csak Erdeire hivatkozom, akinek a lényétől elválaszthatatlan volt a kapcsolatteremtő készség, az éber érdeklődés, mely nemcsak arra irányult, hogy milyen az a tanya, az a család vagy az a téesz, ahol megfordult, de utána járt annak is, hogy miként lehetne segíteni, változtatni. Akiben ez a változtatási ösztönzöttség nincs meg, vagy nem fejlődik benne a gondolkodását érzelmileg átfűtő, irányító erővé, az menjen el erről a pályáról, vagy képezze át magát tudománytörténésszé. Bár szerintem az ilyen annak sem alkalmas. Életem tapasztalatsorozata juttatott el a felismeréshez: a tudományosság felől nézvést autodidakta emberek — Zám Tibor például — szociológiailag is teljes értékű szociográfiákat hoztak létre már első nekifutásra. Mert élt bennük a szenvedélyes érdeklődés az emberi viszonylatok romlása, javulása, javíthatósága iránt, a beavatkozás indulata fűtötte őket, mindez a szemüket kinyitotta, és a tollúkat élessé tette; nem voltak hajlandók alkudni. Ugyanakkor a legfelkészültebb fiatalok között is akad olyan, aki elsorvad mint tudós, mert önmagára koncentrál; beéri azzal a poszttal, amit a világban elért, és az igazi érdeklődés kihunyt belőle az emberi dolgok minősége iránt. Mint ahogy a pedagógiának is lehet ezerféle jó vagy rossz módszere, de az eredménye azon múlik, hogy annak a tanárnak, akire a nevelés bízva van, milyen a valódi viszonya a tanítványaihoz meg a tárgyhoz. Azt hiszem, minden szociológiában, de különösen az agrárszociológiában vagy faluleírásban a változás elemzése során ez kulcs-feltétel. A módszer fölöttébb változatos, s együtt fejlődik a technikával, mert valamikor elmentünk, és aztán utólag jegyeztük le noteszba, hogy mit mondott a bácsi, a néni. De 64
