Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1980 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Csalog Zsolt: Az a jó közép
tott. Nem az, hogy mennyit fizetnek, mit fogok majd keresni! Hanem ez a JÓ ÉRZÉS, hogy látom, hogy na ebbe az én kezem munkája is benne van, és más is lássa majd, mindenki, amerre csak elúszik az a hajó — ez nekem egy hallatlan örömet ad! És ez nekem ér annyit mint a fizetés! Mer ez tulajdonképpen olyan, mint annak a művésznek az alkotása, hogy viszontlássa a téren a szobrát, vagy a festményit a múzeumba vagy reprodukcióba az újságba, és akkor — mer nem hiszem, hogy azok is úgy vennék, hogy na fizettek érte ötszáz forintot, vagy ezret, és kész, akkor már semmi közöm hozzá — nem hiszem el, hogy ilyen van! Na: és nálam sincs ilyen. És talán ezér választottam ezt a szakmát is. Én még nem jártam külföldön, nem voltam soha tengerjáró hajón — de akkor is, hát a tévé is sokszor mutassa, külföldi kikötő, ott a magyar hajó, vagy magyar úszódarú — hát ez a mienké, ebbe én is benne vagyok! Még ha nem is pont én csináltam, de MAGYAR, NÁLUNK készült — és ez egy borzasztó nagy izét ad az embernek, nem tudom kifejezni szavakkal, hogy micsodát! Hát ebből tudják mindenütt, hogy vagyunk, hogy én is a világon vagyok! Na: szóval ez egy nagyon kellemes érzés. Tulajdonképpen az van, hogy mi már hajóval nem foglalkozunk. Mikor én kezdtem, akkor még csináltunk vízibuszokat, csináltunk mentőcsónakot, főleg a Szovjetunió számára, még volt részem ebbe is egy kis ideig — de utána jött a termékváltás, és most már csak konténereket gyártunk. De tulajdonképpen nem esik ez se olyan nagyon messze a hajótól, hát azt lehet mondani, hogy ugyanaz — és ha megyek valahol vonaton, meglátom a konténereket: na, ezt én is csináltam! A másik meg, hogy — hát azóta szereztem egy csomó más szakmát is. Mer van egy hivatásos jogosítványom, megtanultam hegeszteni, meg akkor ezmellett még van egy lakatos szakmám is. Ha valakinek van egy szakmája, akkor az már nem egy elveszett ember. Ha meg már három-négy szakmája is van — akkor már ott semmi probléma. Így már nem tudok félni! Mer ha adódik valami, bármi — hát ott a másik szakmám. Vagy a harmadik! Ha valami nem tetszik, ha már ANNYIRA nem tetszik: veszem a kalapom és megyek tovább. Mer megtehetem! Nade egyellőre itt most jó. Jól érzem magam, ez most tetszik — hát akkor meg minek mennék máshová. A pénzem megvan, mer most húsz forint hatvan az órabérem —ami nem olyan rossz, hát húsz forint az átlag a brigádunkba, abba benne van a legmagasabb húsz kilencven, meg a kezdőknek a tizenhét forintja is. Mondjuk nem is olyan jajde sok ez a húsz hatvan, mer ha azt veszem, hogy nálunk még segédmunkásba is van olyan, hogy a tizenhét forintja megvan, akkor nem olyan túl magas az enyém, nade viszont ott van a másik oldala is a dolognak, hogy — épp most láttam egy kimutatást — nálunk eggyidős mérnök és teknikus közt kétszáz forint a különbség, teknikus és szakmunkás közt háromszáz! Na ebből jön,hogy törekszenek is lefelé, de szabályossan: törekszenek lefelé föntről! Hát érthető! — Na mindeggy, csak azt akarom kihozni evvel, hogy nem rossz a pénzem, olyan négy, négyezer kettő jön ki egy hónapra, és — szóval hát jól érzem magam! A két öcsém gépszerelő lett, mind a kettő. A nagyobbik két évig dolgozott apám mellett, és nagyon megszerette, meg megtanulta a teknikai dogokat — szóval ugyanúgy mint a fater: hogy ÉRZI azt a gépet! Most nálunk van különben, az én brigádomba, úgyhogy az öt éve alatt ez neki már a harmadik munkahelye — hát mondjuk a vándormadártól messze van még, de — hát keresi a helyit, na. Van ilyen! Elősször téemkás volt az Izzóba, azután került a faterhoz gépszerelőnek, de két év alatt megunta — elég sok körülmény közrejátszott benne. Fiatal volt, egymagába, csupa öregek között — ilyenkor könnyen elkezdődik a súrlódás. Ha sok öreg között van egy fiatal, az egy idő után általába fölőrlődik. Főleg olyan esetbe, ha többet tud az öregeknél! Mer ezt még ma is rossz szemmel nézik. Mer az az öreg lehet, hogy nem is próbálta továbbképezni magát, csak a rutinjából akar megélni, de avval eggyütt se tud annyit, mint egy most 41
