Forrás, 1980 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1980 / 6. szám - MŰHELY - Szükség van a falu-és mezőváros-kutatás megújhodására (Márkus István válaszol Hatvani Dániel kérdéseire)

átléptem az MDP-be, s mint aktív kommunista, mint ideológiai munkás éltem addig» amíg lehetett.

Nemsokára az történt — furcsa módon eredményeiben szerencsés fordulatként —, hogy kizártak, mert nem odavaló elemnek minősültem társadalmi származásom és ideológiai alapállásom okán. Elmentem segédmunkásnak Sztálinvárost építeni. Következett három év munka, a kőműves szakma begyakorlása; ez volt az én szociológus iskoláztatásom következő lépcsőfoka. A sűrűben éltem, s nem az egyetem magas régióiban; Zalából, Szabolcsból és a Nagykunságból odasereglett parasztfiúk között, ahol — már a NÉKOSZ-ban megtanultam — mindenki mindenkinek a per-tu pajtása, mert egyformák vagyunk. Hozták a híreket hazulról.

1953 után már nekivághattam egy tiszanánai magánvállalkozásnak, fel sem merült, hogy megrendelésre dolgozzak. Egyedül Király István támogatott, mint a vezető irodalmi folyóirat, a Csillag szerkesztője, s időnként némi pénzt adott az Irodalmi Alap. Király István a maga ugyancsak népi kulturális neveltségével, református papi családi hátterével és Eötvös-kollégista múltjával, mihelyt lehetett, a műfajt rehabilitálta; akkoriban is sok jó ügyet fölvállalt. Tiszanánáról kemény cikkeket publikáltam, de nem valami elméleti kiindulásra alapozva, hanem annak jegyében, hogy miért olyan gyatra a magyar mezőgazdaság, s miért távolodtak el a szegényparasztok százezrei egy olyan rendszertől, amelyik nekik odaadta a földet. Amit irodalomban Sarkadi hozott, azt próbáltam én szociográfus módon megközelíteni és feltárni. Ezt egy személyben csinálni egyszerre volt nehéz és izgalmas. A Tiszanánáról szóló majdnem kész könyvem 1956- ban bezúzták.

Akkortájt az emberekkel sok mindenféle megesett. Velem az történt, hogy 1961-ben szabadultam és utána jó néhány évig ifjúsági író voltam. írtam egy Lomonoszov-életraj- zot, megírtam 1848-at a Képes Történelem-be. Ezek a munkák tanulságosak voltak, de számomra mégsem kielégítőek. Aztán mégis megnyílt az út előttem újra a Valóság folyóirat tájékán; egykori barátaimból összeverődött egy kör; visszafogadtak, ha csak kültagként is. így visszamehettem az egykori Gebére, amely közben Nyírkátára csúfította a nevét, s megírhattam a Nyírkátai szövevényt. 1964 óta lehetek újból agrárszociológus.

Itt fölmerül egy elméleti kérdés, melyet magamnak teszek föl: miért szoktam azt mondani, hogy a szociográfia már meghalt, de a szociológia még nincs meg, hanem nekünk kell megcsinálni? Az igazi cél sosem az volt, hogy leírjunk valamit, hanem a társadalmi folyamatok megértésére és megértetésére kellett vállalkoznunk. De iskolás, és nem is igaz az a megkülönböztetés, hogy adva van egy leíró meg egy értelmező része a társadalomtudomány egészének. Hanem: csak egy megismerési folyamat létezik, melyben a leírás egyre jobban alárendelődik egy átfogó történelmi szemléletnek. Ennek a fő módszere az összehasonlítás. Ha az ember összevet egy falut egy másik faluval, egy korszakot egy másik korszakkal, akár egyetlen paraszt család egyik nemzedékének életét a másikéval, már túllépett a klasszikus értelemben vett leíráson, és elmosódik a határ a szociográfia és a szociológia között. S ha még erre a történelem is rácsatlakozik, gazdaságtörténeti és közgazdasági dimenziókkal együtt, akkor nyakig benne vagyunk egy komplex megismerési folyamatban. Ezt Erdei sem csinálta másképp. Azt mondom, hogy ideje elvetni a megismerést felparcellázó fogalmakat, s meg kell teremteni a magyar társadalomtudományt. Erdeitől is volna mit tanulni. Egyebek között a tanulékonyságot; a Parasztok végén olyan bibliográfiát ad, amely kora agrárszociológiájának a javát sűríti, nemcsak hazai, hanem világviszonylatban. Ezeket ő tényleg elolvasta és feldolgozta magának. Ne legyünk igénytelenebbek, mint amilyen ő volt huszonéves korában önmagával szemben, s ne álljunk meg a leírásnál, minthogy az a megértésnek igen fogyatékos eszköze.

61